Mit nézel, mint Ádám anyák napján? Milyen magányban, milyen zsibbadásban lépdel, akinek kihúzták összes fogát, illetve kihúzták apját-anyját az életéből? Nagy véres lyuk tátong a helyükön, mindig odatéved a nyelve, ezeket a krátereket nem lehet megszokni, ott lesznek akkor is, ha meggyógyulnak idővel.
Ott pörög örökre az árva az idő anyaméhében, egy mosógép dobja, dobálja fel-le, pörgeti egyre, a könnyek kútjai idővel kiszáradnak, csak só gyöngyözik fel a mélyből, avval ízesíti kenyerét, kenyere ha volna, maniókáját, manióka ha van.
Egyik nap a másiknak hempergeti tovább, hullámról hullámra él, horgonyanincs hajó, sodródó űrszemét, bamba tekintettel koldul, kunyerál, munkát, szottyadt banánt, rágót, mangópáleszt, bármit, ami segít feledni a gyomortáji mardosást. Csak akkor kel ki magából, akkor válik öldöklő angyallá, ha valaki anyját szidja, mit mondtál anyámra? kitépem a nyelved! leszakítom a fejed, és visszagyömöszölöm a valagadba, mocskos állat, szemét görény!
Jól van, jól van, ember, ereszd el a torkom, higgadjál, csak úgy mondtam, ne őrülj meg, nincs para, nyugi van, kérsz egy spanglit?
Ha kaja nincs, jó a spangli, de még milyen jó, lufifejet csinál, röhögsz, mint a fakutya, belebillensz a röhögés kásatavába, ki se látsz, odabújsz a kozmosznyi kavargáshoz, szőranya, szőranya, szemétkupacban ébredsz.
Nézel, mint Ádám a paradicsomkerten, körülötted csecsemők potyognak az anyjuk hasából, bombák potyognak a gépek hasából, földet érve felrobban mind, szilánkok és testrészek röpdösnek a világ összes tája felé. Hogy lehet kibírni a gondolatot, hogy miközben mész az utcán, babák forgolódnak az anyaméhben és bombák szunnyadoznak a repülő hideg acéltestében? És hogy ez így rendben van, az élők széttépik az élőket, mint a maniókát az ebédhez, megtörik nevetve, rossz fogaikkal megőrlik, rossz fogaival megőröl a világ.