Az éjszaka közepén beállított hozzánk egy ember és szállást kért anyától. Azt mondta, megtehetné, hogy nem kér, hanem elveszi, amit akar, de nem szeretne bántani minket, egy nőt meg a kislányát, ő nem olyan fajta,
a pokol leszakadt kemenceajtaja vörös fénnyel világítja meg e világvégi kopár tájat idők vége idők kezdete ahol és amikor megtörténhet bármi és a dráma írott és íratlan szabályai szerint meg is történik meg kell hogy történjen két kipányvázott ló a kegyetlen
Nem haltam ám meg, csak pihenek kicsit. Hajnal óta gyűjtök, előbb egy törött tányér széle megvágta a lábamat. A folyó állítólag meghalt, de nekem tetszik, hogy tele van színes műanyaggal. Ebből élünk. Itt egyedül vagyok,
Gyönyörű nő gépfegyverrel a kezében, leginkább avarhalomnak öltözve a megvédendő természet nevében arcára árnyéksávot festett szépen, hogy a vadállományt őrizze. Gyönyörű nő gépfegyverrel a kezében, föllép a vadak érdekében, egy egész erdő az ő inge. A megvédendő természet nevében eggyé válik vele egészen, mint Földanya
„a dallamod, Joanna Brouk, örömteli, s egyszerre bús” lelkemre vettem, mélyen beszívtam a porladó várost, sóder ülepedett tüdőmre, süllyedése halálos lepukkant térkövek hazudták a változás lózungját, fent poliészter jelszavaink valának zászlórúdján „mindig lesz valahogy” – üzente a folyami PET palack, „tititi-tátátá-tititi” –
hiába indul minden reggel a kiragasztott fényképekkel képtelenség ott tartani őket falhoz szögezni a távollevőket ha az este lomha teste érkezik minden ház és utca megtelik a nagyapák az unokatestvérek az eltűnt sógorok fivérek jönnek a fiatalok sorban jönnek a főtéren a boltban árnyékuk ha
fantomtagjaink nélkül nyüzsgünk jó ideje már álom csupán a tél és szóbeszéd csupán a nyár a jövő most forr és buzog itt van mind aki életképes vizünk kellően langyos és kiszámíthatóan édes közismert tétel tudja a nép két végtag untig elég sőt így jobban járunk hírlik sosem volt
látja megáll bennem a kanál figyeli vergődésemet az ütéseket most visszaadja az asztal hófehér téglalapja mint nyár közepén téli pusztaság nem könyvek pecsétes lapjai a tested tanít meg lemondani rád zárul – hogy nyugodtan alhass – mint műtét után összevarrt has néznek a ráncok a
Már csak úgy ölellek, mint zakó a próbababát. Formát adsz, kitöltöd az űrt, a statikussá váló lélegzetet. Halott ölelés, mondhatnám így is, becézhetnélek a hiány apoteózisaként, akár egy levegőből kimetszett szabásmintát. Cérna nélkül a varrótű kattogása. Úgy gondolok rád, ahogy dzsungel közepén feszül a
2018 márciusában szomorú újsághír lett, hogy elpusztult Sudan, az utolsó hím északi szélesszájú orrszarvú. Már csak két nőstény él, azok is idősek, így hát gyakorlatilag kipusztultnak tekintendő ez a közép-afrikai állatfajta. Nem a szélesszájú orrszarvú
Nem volt kedvem az előadások után ottmaradni az állófogadáson. Hidegen hagyott a szokásos forgatókönyv: jópofizás, ismerkedés, kapcsolatépítés, szeszelés – ez utóbbit azért elkezdtem, és folytatni is volt kedvem, de nem a konferenciás tömegben. Visszaindultam a
Azon az éjszakán döntöttük el, hogy nem maradunk tovább. Megint razziáztak, hallottuk a kiáltásokat, majd a tűzropogást. A szomszéd bezörgetett, a nemzetiek felgyújtották a vegyesboltot, mondta. Batyuba kötöttem néhány ruhát, pelenkát, magamra tekertem a hordozókendőt.
E tudományos-fantasztikus könyvek borítójára kívánkozó képet látva végre nem a szorítást érezzük a gyomrunkban, mint a tenger felé totyogó, frissen kikelt, még puha páncélos csöppségek láttán, akikre vérszomjas sirályok, rákok, rókák, fókák és cápák leselkednek.
A mélyből bukkant elő, a szociális háló legalsó csomói közül, ahol milliónyi létforma alig-vegetál nyomorba és céltalanságba merevedve, maga mögött hagyta a félhomályos szürkezónát, a pszichiátria várótermeinek ólmos magányát, a savanyú szagú italméréseket, málladozó falú
A falon mindössze két kép. Az istenért, annyi mindenről lehet képet kitenni, ő mégis úgy döntött, pont ez a két szerencsétlen ábra kap itt helyet. Nem volt kakasimádó vagy aberrált, nem erről volt szó. Egyszerűen
Én öt-, a húgom hároméves volt, amikor anya kórházba került. Ibadeta szopott még, éjjel-nappal visított, a világon semmivel nem lehetett megnyugtatni. A feje kivörösödött, de néhány foltban, tán az izmok csomópontjaiban, fehéren világított, mint egy
Kapitánynak csúfolták, mert már matrózkorában arról beszélt, hogy egyszer majd hajóskapitány lesz. Senki sem hitt neki – lusta volt, álmodozó, önfejű. Akkor váltak el anyámmal, mikor végül mégis kapitány lett; aztán csak a munkájának élt,
Amikor ötéves húgom megkérdi, én is félek-e, gondolkodás nélkül hazudom, hogy nem. Aztán hogy igazság is legyen válaszomban, azzal egészítem ki, hogy tudok úszni. Apa is tud, kérdezi a húgom, de úgy teszek, mintha nem
A férfiak az asztallal szemben ülnek, az asztalon nyitott és bekapcsolt laptop sugárzik. Notebook vagy ultrabook: mindegy. Az agglegények a monitort bámulják, s feltehetően találtak valami érdekeset, mert a világos háttér arra enged következtetni, hogy
Mindig te akartál az első lenni, pedig két évvel vagy fiatalabb nálam. Nem bírtál veszíteni, ha nem te győztél a társasban, rám borítottad a táblát. Dühöngtem, hogy nekem kellett a szanaszét gurult bábukat meg dobókockát
sort áll a nyomor bőgő gyomorral az éhség a sötét sorból kikandikál szemében a napot holdat csillagokat csillogtató kisgyerek a riadt jövő éhesek hosszú sora fáradt fekete felhők a reménytelen jelen egén jóllakni a cél vagy megúszni ezt az egészet – ki van a
Nem látok szinte semmit ebben a homályban, és a kezem reszketésén kívül csak a megszokott szorongást érzem, azt is halványan, s csak akkor, ha összpontosítok, fölkutatom magamban és nyakon csípem, a szakállam töve ezzel szemben
a befejezetlenség a legszebb a pufókság csupán pufókság még nem sírba lehúzó végzetes elnehezülés ha felcsap a harag elenyészik porlik szétfoszlik a sérelem még nem kuporgatják pénz gyanánt hogy alkalmas percben az asztalra csapják a nevetés még nem kínban fogan pihekönnyű a gondolat ártatlan tervezgetés nem
Ahol lakunk, nem a pokol, hisz majdnem olyan, mint Velence! Ki itt belép, mégis lakol. Ha vad kanálisbűzt szagol, a világunkat meg kell értse. Ahol lakunk, nem a pokol, a gondolás itt nem dalol – megvan a tiszta hang esélye. Ki itt belép,
Ezt a szélesszájú orrszarvút nem sikerült az orvvadászoknak kilőniük. S hiába tudjuk: az állatmentők kötötték be a szemét, hogy nyugodtan viselje az átszállítást egy védett területre, a piros kendőt annyira természetellenesnek érezzük a szürke padlón
Azért ülök itt. Éppen itt történt. Nem is itt történt. Nem tudom, hol történt. Mindegy, hol történt. Nem mindegy, hol történt. Minden más mindegy, ez az egy nem. A vérét épp ez a föld itta