Skip to content Skip to footer

Somfai Anna – NAPLEMENTE

Talán a fény tette, nem tudom, a mindent elárasztó vörös ragyogás. Ahogyan a nap alábukott, nemcsak a látási viszonyok változtak meg, inkább az érzékelés, a vörös fényben gyalogló sziluetteken tisztán kirajzolódott a hátizsákok púpja a vállakon, a kézben cipelt sporttáskák, a kidudorodó hordozókendők. Egy férfi a nyakában vitte a kislányát, a gyerek fekete copfja körül mintha szikrázott volna a levegő.

Mit csinálsz, kiáltott rám a társam, amikor figyelmeztetés nélkül lehúzódtam az út szélére. Itt hagyjuk a rakományt, és felvesszük ezeket, böktem az emberek felé. Addigra körülvették a kocsit, kézzel-lábbal mutogattak. Normális vagy, a főnök utasítása, hogy nem vihetünk el senkit, szabályellenes, üvöltötte a kísérőm, ki leszünk rúgva, ha megtudja. Ha beköpsz, legalább nem egyedül rúgnak ki, vontam vállat. Térj már észre, kapta el a karomat, mi lesz, ha széthordják, ellopják a szállítmányt, lecsuknak minket. Akkor strázsálj itt, míg visszajövök, taszítottam nagyot rajta, és leeresztettem az ablakot. A társam kiköpött, szitkozódott, és kiugrott a másik ajtón.

Előre csak ketten fértek be, testvér, szóltam ki, a többieknek a platón szorítunk helyet. Kiszálltam, megkerestem az erősebb fiúkat, segítsenek lepakolni a rakományt. Voltak vagy húszan, perceken belül megemelték, csak vezényelnem kellett őket. Mint gimis koromban, amikor egyszer, egyetlenegyszer én lehettem a focicsapat kapitánya. Persze, most nem ugráltak körülöttem pompomlányok, helyette a társam az út szélén állt, dohányzott, és tüntetően hátat fordított.

Az első fuvarral egy terhes nő ült be mellém, meg a férje, legalábbis úgy mondta. Nem kérdezősködtem, habár láttam rajtuk, hogy nem házasok, gyűrű sem volt az ujjukon, és másképp is néztek egymásra, úgy, mintha egyszerre megkapaszkodnának és elmerülnének.

Megkínáltam a férfit, de nem akart rágyújtani. Fiú vagy lány, kérdeztem. Fiú, ragyogott fel a nő arca. Akkor láttam, mennyire fiatal, csak egy lány, talán húsz sincs, vagy még tizennyolc se. Jobban megnézve a férfi sem lehetett több huszonkettőnél. Ha sikerül átjutnotok, ő már amerikai állampolgár lesz, mondtam. A nő sóhajtott, aztán egyetlen lélegzettel dőlni kezdtek belőle a szavak. Tiltott kapcsolat, törvénytelen gyerek. A helyi maffia elkapta a férfit, közéjük áll, vagy végeznek vele. Nem akart drogdíler lenni, titokban megléptek. Végigrettegték az utat, hátha utolérik őket. Hamarosan biztonságban vagytok, nyugtattam.

A második fordulóval a copfos kislány jött, az anyjával és a kishúgával. Meredten nézte az utat, csak egyszer szólalt meg, apa hol van. Nemsokára utánunk jön, csitította a nő, és mutogatta neki a vidéket, milyen messzire ellát, meg hogy hamarosan odaérünk. A gyerek nem kérdezte, hová, rezzenéstelen arccal bámult előre, aztán egyik pillanatról a másikra az anyjának dőlt, és elaludt.

A rakományt hiánytalanul szállítottam, igaz, hatórás késéssel. A főnök leordította a fejemet, de megkérdezte, mi történt, hol a társam. Összevesztünk, préseltem ki a fogam között. Te meg ott hagytad a semmi közepén, hülye állat. Barmok vagytok mind, vágta rám az ajtót. Rágyújtottam, és néztem utána, a sötétségbe.

 

Vezető hír | 1. díj, sorozat | Az év sajtófotó-sorozata
Pieter ten Hoopen Hollandia / Svédország, Agence VU / Civilian Act
Október és november folyamán közép-amerikai menekülők ezrei keltek útra az Egyesült Államok felé. A karaván október 12-én indult a hondurasi San Pedro Sulából és ahogy elterjedt a híre, egyre többen csatlakoztak Nicaraguából, El Salvadorból és Guatemalából. Az amerikai határ felé minden évben, különböző időpontokban indulnak el az emberek, de az ENSZ szervezetek szerint ekkora tömegre régen volt példa: 7000 ember, köztük 2300 gyerek. A menekülők embert próbáló körülmények közt haladtak, naponta közel 30 kilométert tettek meg akár 30 foknál is nagyobb hőségben.
Egy teherautó megáll és felveszi a menekülőket a mexikói Tapanatepec közelében október 30-án.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2019. szeptember 19 – október 23.