Bíró Judit – JÚLIA MESÉL KÉKNEK
979
post-template-default,single,single-post,postid-979,single-format-standard,stockholm-core-1.2.2,select-theme-ver-5.3,ajax_fade,page_not_loaded,wpb-js-composer js-comp-ver-6.4.1,vc_responsive

Bíró Judit – JÚLIA MESÉL KÉKNEK

Te Kék, a férfi és a nő végtelen birodalmának tényleg nincs határa, nincs hosszúsága és nincs szélessége. De van benne egy nagy-nagy tó, a világ legmagasabb hegyének lábánál. A tó közepén pedig egy sziget: fakó, szürkés-barna folt a mélyzöld, fekete tarajos vízben. A férfi és a nő a tó partján él. A férfi pásztorkodik: elindul kora tavasszal vagy késő ősszel a birkanyájjal, és a tél beállta előtt vagy kora tavasszal ér csak haza. A nő addig gondozza a házat meg a marhákat, és mire a férfi megérkezik, megszüli a gyerekét. A föld nem kínál sokat. A szigethez hasonlóan kopár és kies: fák sincsenek igazán, melyek útját állhatnák a metsző hideget szállító szélnek. Arcuk mélybarnára cserzett, és ahol belemart a szikrázó napfény vagy a csikorgó fagy, vörösen fénylik. Valószínűtlenül szép szemük van. Azt hiszem – meséli tovább a felkönyöklő Júlia az ekkor már éberen fekvő, a lélegzetét visszafojtva hallgató Kéknek –, hogy a férfi és a nő a két legszebb ember az egész világon. És a lelkük! A nagy tóról például azt gondolják, hogy szigorú istennő lakik benne. De ez a gondolat nem rémiszti őket, sőt: boldogok, hogy a közelében élhetnek, és a világ minden kincséért sem halásznák ki előle a tóban önfeledten ficánkoló halakat. A halak finom húsánál ők sokkal többet kapnak a tótól és istennőjétől. Mikor beáll a tél – ami csak abban különbözik a többi időszaktól, hogy ekkorra végérvényesen elfogy az amúgy is kevés, vékonyszálú fű, amit a birkák legelhetnek –, a férfi a nyájat visszavezeti a tó partjához, a házukhoz, melynek ferde kéményéből szárított marhatrágya füstje gomolyog elő. Míg a nő fekete teát mer a horpadt bádogbögrébe, majd egy darabka vajat dob a tealevelektől hemzsegő lébe, a férfi esetlen mozdulatokkal, megilletődötten veszi kezébe csecsemőjét. A szorosan bebugyolált kisgyerek arca éppen olyan mélybarnára cserzett, és a szeme éppen olyan csillogó, mint szüleié. A családi idill azonban nem tarthat tovább: a birkák éhesek. Egyetlen helyen van még fű: a szigeten. És elindulnak, de már nemcsak a férfi halad a birkákkal, hanem a nő is, hátára szíjazva himbálódzik csecsemőjük. Elérnek a tó széléhez. A tavat az istennő ekkorra erős, egybefüggő jéggé fagyasztotta – így kínálva átjárót a szigethez, ahol a fű hívogatóan várja az éhes birkákat. A sziget azonban messze van, alig-alig látszik a partról, a jég csúszik, és a birkák már nemcsak éhesek, hanem rémültek is. Amikor egyre több és több társuk lába alól csúszik ki a talaj, hirtelen pánik fogja el az egész hatalmas nyájat, a több száz állatot. És megállnak. Tapodtat sem mozdulnak. Félő, hogy mégsem elég erős a jég az óriási teher megtartásához. A férfi mindent megtesz, próbálja noszogatni a birkákat, de azok nem moccannak. A nő a partról egy darabig mozdulatlanul figyel. Majd megindul: óvatosan, meg-megcsúszva, de a nyáj elé ér, és a maga szőtte vászonzsákokból kezdi kiszórni az év során összegyűjtött marhatrágya-hamut. A jégen piszkosszürke ösvény tekereg, egyre közelebb és közelebb a szigethez, és a bamba, ijedt birkák végül elindulnak: éhségük legyőzi félelmüket. A nyáj átér. A nő pedig hazasiet, nehogy kihűljön a tűzhely és a kunyhó.

Hát így élnek ők, Kék – fejezi be Júlia. Majd megkérdezi a férfit, nem haragszik-e a történet miatt. Kék magához vonja a nőt, átkarolja, együtt alszanak tovább. Végre Júlia is elalszik, s ez egyszer nyugodtan, mélyen, mozdulatlanul. Csak hajnalban ébred föl. Akkor a férfi gyorsan magáévá teszi, mindjárt visszahanyatlik, és alszik tovább.

Reggel a férfi ezt mondja a nőnek:

– Azért ez egy furcsa tündérország, a te személyes tündérországod, ahova vágyódsz. És a megfordított szerepeket végképp nem értem, és zavar, hogy nem értem. Elmondod?

Júlia ekkor így válaszol:

– Ezek nem megfordított szerepek, Kék. Ez olyan Élet, amiben nem jut hely és tér még az Időnek sem.

 

Maximilian Mann, Németország | Környezet 2. díj, sorozat
DOCKS Collective
Az Urmia-tó Irán északnyugati részén a világ egyik legnagyobb sós tava volt valamikor. A súlyosbodó aszályok és a nyári hőmérséklet emelkedése felgyorsították a párolgást, a tó kiszáradását. Az illegális kutak, a sokadosó gátak és az öntözés a tóba ömlő folyók mentén a mezőgazdazdasági területekre terelték a tó vizét. Egy 2014-ben végzett kutatás szerint a tó 1970-es méretének 12%-ára zsugorodott. A kiszáradt meder hatalmas sósivatag lett, ami a mezőgazdaság számára haszontalan, és a fel-feltámadó sóviharok nemcsak a közelben folyó mezőgazdasági tevékenységnek ártanak, hanem szem-, bőr- és tüdőbetegségeket is okoznak. Haszan Rohani elnök tíz év alatt 5 milliárd dollárból élesztené fel az Urmia-tavat.
Rahim, aki juhászként dolgozik, otthon pihen. Anyja a betakarított termést tisztogatja.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2020. szeptember 24 – október 25.