Skip to content Skip to footer

Z. Karvalics László – A PILLANATBA ZÁRT SZABADSÁG

Anasztázia Nyikolajevna nagyhercegnő 1914-ben, alig tizenhárom évesen egy tükör segítségével nagy nehezen fényképet készített magáról, hogy elküldhesse kedves barátnőjének.[1] A szelfiről szóló Wikipedia-szócikk szerzőivel együtt őt tartom a szelfikultúra pionírjának, bár pontosan tudjuk, hogy az valójában a kilencvenes évek nyugati szemmel sokszor bizarrnak tűnő japán tinivilágának terméke. Létrejöttében szerepet játszott a hardver, a Minolta 1983-as „teleszkopikus hosszabbítórúd” szabadalma, a szelfibot őse, de a kawaii, az „aranyosnak/helyesnek lenni” eszményét remekül tárgyiasító albumok hívták életre, amelyekbe az iskoláslányok egymással közösen készített barátnőképeit tették. Kultusszá a színpompás purikura-kabinok, a hatalmas videójáték-paloták elmaradhatatlan elemei tették. Ezekben matricaként bárhová beragasztható képeket készítettek a szórakozás szentélyeiben végtelen időt eltölteni képes barátok, és nyomtatás előtt az érintőképernyőn speciális tollal meg kiegészítőkkel még dekorálni is tudták azokat. (A kabinok utódai napjaink hangulatos, többszintes komplexumai, amelyek belépődíjért kínálnak mókás háttereket, installációkat, amik között egyedi, vidám és különleges fényképeket készíthetnek magukról a látogatók. Az igazi flamingókat békén lehet hagyni, elég bemenni az állatos szobába – de az 5 köbméteres cukorgyöngy-medence se kutya. Budapesten már két ilyen „szelfimúzeum” is van, nagyobb testvérüket „szelfikirályságnak” hívják, és Dubajban található.)

Ugorjuk át, hogy a fiatal fotóslány, Hiromi Toshikawa Tizenhét csajos nap című, 1995-ben nagy példányszámban megjelent naplójától (amely az „első, nyomtatásban megjelent szelfit” is tartalmazta) hogyan jutottunk el oda, hogy az ausztrál fotós szubkultúrában 2002-ben először leírták a „szelfi” szót. Az Eriksson 2003-as, videóhívásokra és saját magunkat ábrázoló kép készítésére egyaránt alkalmas (Z1010-es) mobiltelefonjától a 2010-ben debütált iPhone 4-ig fejlődött a technológia, majd mindez az Instagram 2011-ben indított fényképmegosztó oldalával a közösségi média egyre bővülő univerzumába került. A szó 2012-ben az év „top tízes” kifejezése lett, de a történelemkönyvekbe minden bizonnyal 2014 kerül be a „szelfi éveként”.

Ács Dániel fanyar ciprusi útirajzának 2015-ös megjelenése óta tudhatjuk, hogy „szelfibottal koncolja fel magát az emberi civilizáció… az utazás nem egyéb, mint megtervezett fényképszerző hadművelet… a tomboló, ordas szelfiőrületben egyikünk sincs biztonságban.” Az újságíró látnoki szavait megerősíti több extrém körülmények között mélybe zuhanó, óvatlan szelfiző. 2015-ben többen haltak meg szelfibalesetben, mint cápatámadásban. Egy módszertanilag csapnivaló indiai kutatásból az is kiderült, hogy a „szelfétis” valódi pszichés betegség. Ennél csak a vadállatos szelfik elterjedése nyugtalanítóbb, mert „testi és érzelmi stresszt okoz az állatoknak”. Ideje, hogy észre térjenek a pingvinölelgetők, tapírsimogatók, tigrispiszkálók és fókákkal táncolók.

A hol fanyalgó, hol lenéző kritikák megfogalmazói (nevezzük őket szelfikázóknak) értelemszerűen nem abból indulnak ki, hogy mi az életciklusa a digitális kultúra szoftverek és kütyük formájában könnyen, olcsón és tömegesen elérhető újdonságainak. Ezek egy részének meredek a felfutási görbéje, mert egy adott korosztály nem maradhat ki belőle (ilyen volt egykor a tamagocsi, később a Pokémon Go), és a görbe addig emelkedik, amíg mindenki ki nem próbálta. A szalmalángnyi élvezetek és örömök forrásai hamar kihullanak a rostán, mert pillanatok alatt támad érdekesebb és értékesebb. Van, ami keresi a helyét (mint például az okos karkötő vagy az okosóra – talán még nem elég olcsóak). És van, ami már megtalálta. Ilyen például az okostelefon, amely nem is oly régen még „buta”, de beszélgetésre már használható készülékként a fanyalgók kedvenc vadászterülete volt. Ki emlékszik már azokra az időkre, amikor makkoscipős vállalkozók kivagyiságának szimbólumaként beszéltek a „bunkofon”-ról? Ez a célcsoport kétségkívül létezett, sokan találkozhattak velük nap mint nap. Csakhogy ők előbb voltak ilyenek, mint hogy mobiltelefonjuk lett volna, és nem attól lettek ilyenek. És mindig is kisebbségben voltak azokhoz képest, akik egészen másért és másképp vették birtokba ezt a forradalmi találmányt, ami mostanra okostelefonként szinte nélkülözhetetlen, nagy erejű multifunkcionális eszközünk. A képkészítési, feltöltési és archiválási funkciók fokozatos fejlődése sok egyéb mellett boszorkányos tudású vizuális asszisztensünkké tette a masinát. A szelfibot remek, olcsó és elérhető kiegészítő, amellyel a fényképek készítői át tudják lépni az akadályt, hogy vagy rajta vannak a képen, vagy ők készítik. A szelfibottal a kettő együtt lehetséges. Ha valaki professzionális szintre vágyik, rendelkezésére áll a kamera mozgását is ellensúlyozni tudó, méregdrága gimbal.

Az állatot simogatók, szakadék előtt pózolók, meg akik azért utaznak valahová, hogy magukat fotózzák, és nem az élményért, nem a szelfibottól kapnak vérszemet, már előtte is olyanok voltak, amilyenek. Ők a szelfizők milliárdos táborának elhanyagolható szegletét jelentik. Akárcsak az úgynevezett Snapchat-diszmorfiában szenvedők, akik az idealizált médiavilág normaként rájuk kényszerített kvázi-nyomása miatt akarják plasztikai műtétekkel átszabatni magukat. A szelfi kétségkívül felerősítheti a narcisztikus hajlamokat és elmélyítheti az önbecsülési zavarokat – de nem teremti azokat. A „dolgokból kimaradás félelme” (fear of missing out) sok tinédzsert hajszol pótcselekvésekbe, amelyek nem építik a személyiségüket, de a szelfizés túlhajtása még a legkevésbé önrombolók közé tartozik. Ártatlan szélsőség, amelynek azonban nemcsak az eltúlzott, üres és tartalmatlan, lájkvadász formája létezik, amit könnyű pellengérre állítani, hanem van fősodra is. A pillanat megörökítése a mikroörömök forrása, a kapcsolatteremtés és -tartás eszköze, a személyes reputációmenedzsment fontos része, az önkép és az önbizalom reflektív alakítója, az önkifejezés csatornája, amely nagy szabadságfokkal használható.

Társadalomkutatóként megdöbbentő azzal szembesülni, hogy a jelenségnek ezzel a lényegi dimenziójával alig foglalkozik a tengernyi irodalom, amelynek szerzői a szelfi-jelenség értékelésére vállalkoznak. Könnyű a szelfi-kultúrát összekeverni a szelfi-kultúra szélsőségeivel, vagy épp a szótő hasonlatossága miatt az önzőséggel (selfishness), az „önző társadalom” egyik új jelképét látva a „szelfi glorifikációjában”.[2] Egy nemzetközi hírű oktatáspszichológus korszakosként beharangozott könyve[3] az úgynevezett szelfi-szindrómában látja megtestesülni a gyerekkori empátia hiányát, amelyből csakis hátrány származik: a zaklató viselkedés és a hazudozási hajlam nagyobb valószínűségétől az alacsonyabb együttműködési, innovációs és problémamegoldási hajlandóságig. Jelentős kérdésről van szó, és az empátia fejlesztése kétségkívül nagyon fontos pedagógiai feladat. De nehezen érthető, miért kell a szelfi lesajnáló karikatúrájára építeni („az egész csak arról szól, hogy ’óóóó…’ meg ’áááá…’ reakciókat váltsunk ki végtelen, értelmetlen közösségi médiaposztokban”). Természetesen születtek komoly és tárgyilagos szakmunkák is a szelfi-generációról[4], de a legautentikusabbnak azokat a színes, képes gyerekkönyveket tartom, amelyek a „digitális bennszülött” korosztály számára, az ő nyelvükön szólnak, a lehetőségeket és a túlzások árnyoldalait egyaránt bemutatva. Selfie Elfie és Selfie Sebastian (aki amúgy róka) sokat segít az 5–7 éveseknek. A 6–8 évesek már inkább a @Sophie Takes a #Selfie-t olvassák. A Szelfi őrjárat hőseinek egész sorozat jutott (amelynek talán a „Bogarak” epizódja a legfordulatosabb), személyes kedvencem pedig egy másik sorozat, a „Disznók elé szórt gyöngyök” ötödik kötete, amelyben Stephan Pastis mókás rajzai az okostelefon különböző lehetőségeit ábrázolják. Aki szerette az előző epizódot („A krokodil megzabálta a házi feladatomat”), ezt sem tudja majd letenni.

És most pillantsunk a kép hősére, a kék ruhás nőre. Egy stégre merészkedve fotózza magát az északnyugat-iráni Urmia-tó partján. A világ egyik legnagyobb, egykor két luxemburgnyi területű sós tava az öntözés, a gátak és az illegális víznyerés miatt az elmúlt ötven évben tizedére zsugorodott. Amióta egy töltés kettévágta, a kiszáradás felgyorsult. Ha a folyamatot nem sikerül visszafordítani, hamarosan sós sivatag lesz a meder helyén, amelynek porviharai ártalmasak a szemre, a tüdőre és a bőrre. Az egykori pihenőparadicsomból most menekülnek az itt élők. Szegény szelfizők minderről kevéssé tehetnek, az általuk (is) biztosított láthatósággal talán még segíthetnek is, hogy az utolsó utáni pillanatban a megmaradt gazdálkodókkal közösen indított nagy programmal sikerüljön a tavat megmenteni. Kérdés azonban, hogy a flamingók, kacsák és kócsagok valaha is visszatérnek-e.

A haldokló tó szürkésfehér, a mosolygó iráni nő kék ruhája mintha a múltat idézné. A vízbe, ha akarna se mehetne be fürdeni, mint a sörhasú macsó, talán az útitársa. El kell takarnia teste minden porcikáját. Ha énekelni vagy táncolni támadna kedve, nem tehetné nyilvánosan. Fiútestvére röplabdameccsére nem eresztenék be. Ha kerékpárra ülne, leparancsolnák róla. Ha úgy akarná magát fotózni, hogy belekap a hajába a szél, pénzbüntetéssel sújtanák vagy letartóztatnák „erkölcstelen öltözetért”. A szelfi évében, 2014-ben az iráni erkölcsrendészet 3,6 millió (!) nővel szemben indított eljárást.

Lehet, hogy egy óvatlan pillanatban készül mégis kendő nélküli kép, és útnak indul Maszih Alinedzsád Amerikából szerkesztett Facebook-oldalára. Az alapítása óta mozgalommá nőtt My Stealthy Freedomnak („Titkos szabadságom”) sok százezernyi követője van, akik nem hajlandók elfogadni a hidzsábviselés törvényét – és ennek úgy adják bizonyságát, hogy nagy kockázatot vállalva kendő nélkül fotózzák magukat, vagy követik a „fehér szerdák” (White Wednesdays) hagyományát: a hét harmadik napján a tiltakozás formájaként fehér kendőt viselnek. 2019 augusztusában három, szeptemberében hat nőjogi aktivistát ítéltek el emiatt, együttesen 55, illetve 109 évi letöltendő börtönre, azzal az indoklással, hogy nemcsak az állam törvényeit ássák alá, és ezzel biztonságát veszélyeztetik, hanem korrupcióra és prostitúcióra csábítanak. Néhányuknak megígérték, hogy nem kapnak büntetést, ha videóvallomásban tagadják meg aktivista énjüket, de őket is ugyanúgy bezárták, mint azokat, akik erre nem voltak hajlandók. Egyiptomi Tik-Tok influenszernőket és segítőiket július végén ítélte két év börtönre és brutális pénzbüntetésre a bíróság, mert megsértették a „közerkölcsöt és a családi értékeket”.

Egy rosszul berendezett világ különösen szigorú szegletében járunk, ahol a nők még egy magukról készített képben is a szabadságuk morzsáit élhetik meg. Persze nemcsak emiatt, de ideje felhagyni a szelfi démonizálásával.

Amúgy nekem nincs, és nem is lesz ilyen eszközöm, mégis, Je suis szelfibot.

 

[1] A Romanov-család bestiális kivégzését nem élte túl a hercegnő sem. Noha 2007-ben azonosították a csontjait, a Tsarskoe Books kiadó hitelesként jelentette meg az emlékiratot (The First Selfie: The Autobiography of Grand Duchess Anastasia of Russia) 2017-ben, amelyet a számtalan hercegnő-imitátor közül a legügyesebb, „Sztálin elől Anna Andersen néven rejtőzködő” lengyel parasztlány írt. Ő olyan részletgazdagsággal tudott beszámolni a cári család mindennapjairól, és annyira hasonlított Anasztáziára, hogy életében nem kérdőjeleződött meg a hitelessége – csak a halála utáni DNS-vizsgálat erősítette meg a csalást.

[2] Kristen Perino: From #Selfie to Selfless: Living the Life You Were Created For. Deep River Books, 2018. Perino szerint a céllal és jelentéssel teli élethez vezető úton a szelfi testesíti meg a hívságot, amelyhez képest Isten segítségével bárki pozitív küldetéssé tudja alakítani egykori önzőségét. Különleges darab Craig Detweiler könyve (Selfies: Searching for the Image of God in a Digital Age. Brazos Press, 2018), mert az ő „bibliai perspektívájában” az önarcképek hosszú történetének végét jelentő szelfik egyáltalán nem ártalmasak, sőt egyenesen az Istenhez vezető ösvény építésének legújabb módjai – ezért biztatja olvasóit, hogy minden fejezet elolvasása után készítsenek olyan szelfit, amely a fejezet üzenetéhez igazodik.

[3] Michele Borba: UnSelfie: Why Empathetic Kids Succeed in Our All-About-Me World. Touchstone, 2017. Will Storr könyve (Selfie: How We Became So Self-Obsessed and What It’s Doing to Us. Harry N. Abrams, 2019) az önértékelési zavarok művelődéstörténetének utolsó fejezetét látja a szelfiben, mások az elidegenedés és a külső megerősítésre törekvés megtestesítőjeként tárgyalják (Angus Kennedy és James Panton válogatása: From Self to Selfie: A Critique of Contemporary Forms of Alienation. Palgrave Macmillan, 2019).

[4] Jól egészíti ki egymást a médiaarcheológiai nézőpontú válogatás (Exploring the Selfie: Historical, Theoretical, and Analytical Approaches to Digital Self-Photography. Eds.: Eckel, Julia, Ruchatz, Jens, Wirth, Sabine. Palgrave Macmillan, 2018) és Alicia Eler könyve, amely a közösségi média fürdőjében felnőtt generáció életvilágát próbálja megfesteni (The Selfie Generation: How Our Self-Images Are Changing Our Notions of Privacy, Sex, Consent, and Culture. Skyhorse, 2017).

 

Maximilian Mann, Németország | Környezet 2. díj, sorozat
DOCKS Collective
Az Urmia-tó Irán északnyugati részén a világ egyik legnagyobb sós tava volt valamikor. A súlyosbodó aszályok és a nyári hőmérséklet emelkedése felgyorsították a párolgást, a tó kiszáradását. Az illegális kutak, a sokadosó gátak és az öntözés a tóba ömlő folyók mentén a mezőgazdazdasági területekre terelték a tó vizét. Egy 2014-ben végzett kutatás szerint a tó 1970-es méretének 12%-ára zsugorodott. A kiszáradt meder hatalmas sósivatag lett, ami a mezőgazdaság számára haszontalan, és a fel-feltámadó sóviharok nemcsak a közelben folyó mezőgazdasági tevékenységnek ártanak, hanem szem-, bőr- és tüdőbetegségeket is okoznak. Haszan Rohani elnök tíz év alatt 5 milliárd dollárból élesztené fel az Urmia-tavat.
Egy turista fotózza magát az Urmia-tavon.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2020. szeptember 24 – október 25.

 

Leave a comment

0/100