„Ha minket támogattok, enni kaptok, ha ellenünk vagytok, kinyírunk titeket.”
José Efraín Ríos Montt, 1982, Fegyver és Bab Program
Milyen nagyszerű, milyen világos, katonás, semmi barokkos körmondat, mellébeszélés. Így beszél egy hadfi, egy tábornok, igazi erős ember, aki képes volt katonai puccsal magához ragadni a hatalmat, hiszen többszöri nekifutásra sem választották meg a birka népek. Nem José Efraín Ríos Montton múlt, hogy így kellett történjen, ő megpróbálta szépszerével, indult választásokon 1974-ben, pártot alapított, de végül muszáj volt saját kezébe vennie az irányítást, és el is érte, amit akart, a hatalmat, mert ő mindig elérte, amit akart. A vége is jól alakult, bár kicsit veszélyes volt, 2013-ban 80 év börtönre ítélték népirtásért és emberiség ellen elkövetett bűnökért, de az ítéletet 10 napon belül eljárási hiba miatt visszavonták, újra kellett kezdeni a tárgyalást, ám az idő neki dolgozott, az ügyvédek a védenc betegségére hivatkozhattak, idős volt már, kijátszotta ezt a komédiát, 2018-ban büntetlenül halt meg. Miguel Ángel Asturias, guatemalai író a José Efraín Ríos Montthoz hasonló alakokat jelenítette meg 1946-ban az első latin-amerikai diktátorregénnyel, az Elnök úrral. A regényben Asturias a jövőre is érvényesen formázta meg a mindenkori diktátort. Dornbach Mária megállapítása szerint a mindenható Elnök úrnak nincsen személyneve, vannak azonban kedvenc megszólításai: „a Köztársaság Elnöke”, vagy az iróniát sem mellőző „a Haza Érdemes Fia, a nagy Liberális Párt Elnöke, a Tanuló Ifjúság Védnöke”.
José Efraín Ríos Montt az ibéramerikai diktátorok jellegzetes alakja, 1982–1983-as diktatúrája egyébként is turbulens időszak, a Guatemalai Polgárháború (1960–1996) beékelt közjátéka. Maga a Guatemalai Polgárháború az Egyesült Államok és a Szovjetunió hidegháborús konfliktusának közép-amerikai lecsapódása volt, nem meglepően helyi áldozatokkal, a nagyhatalmak figyelő tekintete és közvetlen-közvetett beavatkozása mellett. A Történelmi Tényfeltáró Bizottság jelentése szerint a polgárháború fegyveres összecsapásainak 93%-ért a kormányerők, 3%-ért a gerillák és további 4%-ért nem azonosítható kirobbantó okok a felelősek. A katonai puccsokkal, gerillaháborúkkal és népirtással terhelt, harminchat évig elhúzódó polgárháború végső egyenlege kétszázezer halott, negyvenötezer eltűnt és körülbelül háromszázezer kitelepített, illetve elmenekült lakos.
„Az 1981 és 1983 közötti időszakban a guatemalai hadsereg a maya közösséget belső ellenségként azonosította, és célul tűzte ki teljes megsemmisítésüket. A hadsereg kész ténynek tekintette, hogy a mayák aktívan támogatják a gerillákat.” (Történelmi Tényfeltáró Bizottság)
A valóságban az ixil mayák kiirtására tett kísérlet elsősorban hidegfejű gazdasági számításon alapult: lakóterületüknek komoly mezőgazdasági értéke volt, ezért is alkalmazhatta kifüstölésükre a hadsereg – nagy hatékonysággal – az úgynevezett „Felperzselt Föld Taktikát”. Helyzetük kilátástalanságát tovább súlyosbította, hogy 1970-ben kőolajat találtak a térségben.
Asturias a népirtás borzalmát is megírta: „Éjfélkor állig felfegyverzett csapatok ütöttek rajtuk, s az ütközet végével, amelyben a puskaropogás már nem harcot, hanem öldöklést jelzett, a hajnal derengő homályában sikerült elmenekülniük, miután a zsoldosok elpusztították a falvakat, és megállás nélkül nyomultak előre, és tűzzel-vassal, esztelenül pusztító-tisztogató osztagokat hagytak maguk mögött a vidéken. (…) A támadásban hazátlan, zsákmányra éhes katonák és bűnözők vettek részt, akiknek most kitűnő alkalom adódott, hogy védtelen férfiakon éljék ki ösztöneiket, és becsületes asszonyokkal elégítsék ki vágyaikat.” (Hullák reklámcélra. ford.: Huszágh Nándor)
A 2013-as tárgyalás puszta létrejötte is hatalmas történelmi siker. Alkalmat adott, hogy megállapítható és kimondható legyen: népirtás és gyilkosságok történtek. A tárgyalást rögzítő képeken világosan látszik, hogy a diktátor és a mayák sem szó szerinti, sem átvitt értelemben nem beszélnek közös nyelvet. A tárgyalás során a maya asszonyok és José Efraín Ríos Montt is fülhallgatóval követik a szinkrontolmácsolást. A diktátor a vádlottak padján ül, a mayák meg a másik oldalon, a közönség soraiban figyelik az eseményeket. Látszatra José Efraín Ríos Montt egyedül ül a nagy, vádló tömeg előtt, a maya asszonyok pedig egymás mellett foglalnak helyet tömött sorokban. Ugyanakkor a történelem azt mutatja, hogy a diktátor egy pillanatig sem maradt magára hagyva, hiszen számos hívének és pártfogójának hála ki tudta játszani az igazságszolgáltatást, és szabad emberként halt meg. Kívülállóként úgy tűnhet, a tárgyalóterem közepén egyenesen ülő, őszes, elegáns férfi méltóságteljesen képviseli ügyét. A tárgyaláson elhangzott felkavaró állításokról és napvilágra derült tényekről a maya asszonyok félrekapott fejtartása, tágra nyílt szemük, döbbent, felháborodott tekintetük vallanak. A két legközelebbi asszony keményen elnéz a fényképet szemlélő bal válla felett, mintha mögöttünk állna a megszólaló, aki felháborodást keltett.
A maya közösségről készült képek a túlélésről és a hiányról mesélnek. Az üres gyerekruhák és az elhagyott játék közvetlenül jelzik a veszteséget. Az erdő előtti tisztáson összegyűlt közösség mintha hírre, valami vagy valaki érkezésére várna. A föld felé hajló három férfi alakja rézsútos vonalat húz a kép kompozíciójában, a legközelebbi alak guggol valami felett, szinte kézzel tapintja a földet, ő már látta azt, és elfordítja a fejét a látványtól, amit a két másik, felé hajló férfi figyelmesen szemlél. Mire várnak a mayák és mit találhattak a férfiak? A maya kultúrában az ősök tisztelete megköveteli, hogy az élők gondoskodjanak az elhunytak testéről, hogy a meghaltak méltóképpen eltemetve leljenek örök nyugalmat. Ezért Közép-Amerikában (Guatemalában, Mexikóban) napjainkban is számos, főleg asszonyokból álló csoport kutat a politikai okokból meggyilkolt vagy bandaháborúkban lemészárolt emberek tömegsírja után, hogy az áldozatok megkaphassák a végtisztességet.
Egy közösség fennmaradását az összetartozás és a közösségi emlékezet továbbvitele garantálja. A padon ülő idős férfiak halk beszédét hallgatja ki az ajtó mögött elrejtőző kislány. Az arcára kiülő ijedtség árulkodik arról, hogy miről folyhat a nem az ő fülének szánt beszéd, hiszen a legyőzötteknek is mindig megvannak a saját történetük. A nyíló ajtó félhomályában kirajzolódó fiatal férfi nem részese sem az idősek beszélgetésének, sem a kislány hallgatózásának, de puszta létezésével és jelenlétével benne van az eseményekben. Egy másik képen a magányos férfi is egy ajtó fénypászmájából lép a sötét, üres házba. Megtorpan a küszöbön, és mérlegeli, van-e még hova belépni, van-e értelme bemenni a kiürült otthonba.
A legszebb képen maya szőttesek és idős kezek kavarognak. Asszonyok, nők támogatják egymást, nincsenek arcok, csak ölelő kezek. Egy hollófekete hajú fiatal lány vállát óvón karolja egy idős, agyondolgozott kéz. De az aggódó asszony is támogatásra szorul, az ő karját egy másik, munkában eldurvult női kéz érinti meg.
Az ixil maya népirtás 1771 áldozata a túlélők fájdalmában él tovább.
Daniele Volpe, Olaszország | Hosszú távú munkák 3. díj
Ixil népirtás
Az 1980-as években, az 1960-tól 1996-ig tartó guatemalai polgáháború közepén, az állam támogatását élvező hadsereg minden őshonos maját a gerillák támogatói közé sorolt. Az ország nyugati részén, a Sierra de los Cuchumatanes közelében élő ixil maja közösség módszeres népirtás áldozatává vált. A hadsereg áldozatait gyakran titkos tömegsírokba temették, a távoli hegyekbe menekülők közül pedig sokan a hiányos táplálkozás vagy egyébként kezelhető betegségek miatt haltak meg. Az exhumálások fontos részei a mészárlások bizonyításának és a túlélők gyászának, akik végre méltó temetéssel vehetnek búcsút szeretteiktől. A fotós ezzel a munkával járul hozzá az ország történelmi emlékezetének erősítéséhez, és nyújt segítséget a guatemalai népnek a feledés ellen.
Kiemelt kép | Ixil nők hallgatják a tolmácsolást a diktátor, Ríos Montt tárgyalásán Guatemala Cityben.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2020. szeptember 24 – október 25.