A semlyék felett hálóként terült el a hajnali fény. Álmos bivaly mozgatta meg elgémberedett tagjait, hordónyi testében lábra kelt az élet. A víz felszíne néhányat bugyogott, majd hártyaként átszakadt, ahogy az asszony kiemelkedett. Onnantól aztán nem mozdult. Feje kissé hátrafeszült, arcát jobbra és felfelé fordította, a napkorong irányában, meztelen melle és törzse a földre mutatott. A vöröses fény fehérré vált, forró levegő gördült, a vízparttól messzebb felhasadt az agyagos talaj. Férfiak, nők és gyermekek érkeztek, csendben, egyre nagyobb számban. Ajándékot hoztak, bogyókkal teli tálakat, tolldíszeket, lapos amuletteket. Ezeket vízre bocsátották, majd letelepedtek. Nem szólhattak az asszonyhoz, nem nézhettek a szemébe. Jöttek az öregek, lehajtott fejjel, kezükben levelek, fűszálak, gallyak. Nagy gonddal, szöszmötölve felöltöztették a Láp Asszonyát, aki csak állt ott, a víz közepén, karja széttárva. Végül hűvös tenyerébe nádból font legyezőt helyeztek, remélve, hogy Umama azzal hajtja majd el az aszályt hozó szellemeket. A napot Umama mellett töltötték. Ha felsírt egy csecsemő, az anyja megszoptatta, egyébként csak az állatok tompa dübögését lehetett hallani. Mikor leszállt az est, feltápászkodtak, és visszatértek a faluba. Láp-asszony még megvárta, amíg a Hold magasra emelkedik, akkor aztán lebukott a víz alá, hogy egy újabb évig senki se lássa. Így ment ez mindig is, így ment ez évezredek óta.
A Horváth család tagjai egymás szavába vágva, izgatottan pattognak a nyitott tetejű terepjáró kemény ülésein, ahogy a jármű átrobog a vadaspark hepehupáin. Horváth István, hogy megőrizze családfői méltóságát, próbál minden erejével úgy kapaszkodni a fémvázas szerkezet csöveibe, hogy leszorítsa ülepét, és ne pattogjon olyan veszettül fel-alá, fel-alá, fel-alá, hogy az úristenit neki, fel-alá, ezen az átkozott terepen. Az még hagyján, hogy vihogó felesége, bánatos tekintetű kamaszlánya és szeplős ördögcsemete fia ott hátul labdaként ugrálnak, fejüket hol a fémvázba, hol egymás koponyájának verve, az még rendben, elvégre nekik szabad, az ő tekintélyükön emiatt nem esik csorba. De hogy ő, Horváth István, a klán feje, ahogy szokta mondani, hogy ő is hülyét csináljon magából, az már nem járja, főleg, amennyi pénzt kifizetett ezért az útért. Mert muszáj volt, igen, Horvátországba, meg a Seychelle-szigetekre akármelyik proli elviszi a pereputtyát, de azért Afrika, az már valami. Az már egy másik világ.
Robog a terepjáró, szótlan helybéli vezeti. Horváth István vörös képpel és fehér ujjal kapaszkodik, közben igyekszik a tovasuhanó tájat pásztázni szigorú tekintetével. Miért nincs itt egyetlen rohadt állat sem, mi?!, veti oda rossz angolsággal a sofőrnek, aki összevonja szemöldökét, és rossz angolsággal feleli, hogy van itt éppen elég állat. Nem értik egymást. Horváth István komoran méricskéli a mellette ülő férfit, nézi sötét bőrét, sárgás szemfehérjéjét, fekete fülkagylójában a sárga fülzsírt, jókora orrlikában a barnás szőrszálakat. Nézi kopasz fejét, és csodálkozik, miért nem csillog rajta a veríték ebben a förtelmes hőségben. Nézi a kormánykerékre fonódó hosszú ujjakat, az ujjperceknél mintha megrepedt volna a fekete bőr, ott egészen kivilágosodik, és látja, hogy a tenyere meg rózsaszín. Beszívja a sofőr testéből áradó nehéz szagot, és arra gondol, ez Afrika illata. Ezt meg kell jegyezni, ez egészen költői, meg kell jegyezni, hogy el lehessen majd mesélni pecázás közben az Iminek, meg a Tocának, aki híres táncdalénekes. Afrika illata a por, a gumi és a bő nadrágból előcsapó pénisz szaga.
Horváth István most hátrafordul. Felesége egyik kezével a fémcsövet szorongatja, másikkal széles karimájú kalapját fogja, nehogy lesodorja a menetszél. Nyakában drága fényképezőgép lóg. Fotózgassál, hallod, mordul rá Horváth István, fotózgassál, egyetlen puszedlim, hát nem lesz mit mutogatni anyádnak, ha üres marad a memóriakártya. Ilike, a lánya, ez a mindennel elégedetlen penészvirág gúnyosan ingatja fejét. Persze lehet, hogy csak a kanyarodó jármű centripetális lökései rángatják, de Horváth István azon sem lepődne meg, ha tényleg neki szólna ez a cinikus fejingatás. Az Ilike még Afrikának sem tud örülni, mi a jó élet van ezekkel a mai gyerekekkel. Ha őt annak idején Afrikába viszik a szülei, biztos, hogy ennél hálásabb lett volna. Egyedül a fiával elégedett. Ahogy összeakad tekintetük, Istvánka elvigyorodik, büszkén emeli magasba játékfegyverét, és puffogó hangokat hallat, mintha tüzet nyitna a delelő Napra.
A terepjáró megáll. Megérkeztek a szálláshelyhez. Egyszerű viskó, nádtetős, majdnem, mint a Balaton-felvidékiek. Horváth István és családja zsibbadó hátsóval és fáradtan lógó karral kászálódik le a terepjáróról. Szállásadójuk már ott áll a viskó előtt, fekete arcán fehér cipzár a mosoly. Betessékeli a Horváth családot a házikóba. Négy fekhely, egy asztal, a plafonon suhogó ventilátor, mindenütt szúnyoghálók. A szállásadó figyelmes tekintettel néz rájuk. Igen?, kérdezi türelmetlenül Horváth István. Megfelel?, kérdezi a szállásadó. Miért, ha nem felel meg, épít egy másikat?!, mordul a családfő. Nem, válaszolja a szállásadó, és kimegy. Ugyan már, Pisti, korholja óvatosan a felesége, legyél kicsit udvariasabb az indiánokkal. Horváth István felröhög, de hangjában így is harag remeg. Zuhanyozni hol lehet, kérdezi fásultan az Ilike. Odakint, nem láttad?, sziszegi apja. Ilike hosszan bámul rá, majd szó nélkül kivonul. Hamarosan hallják, hogy csobog a víz a palánkkal körülvett zuhanykabinban. Horváth István leül az egyik fekhelyre, de mivel csupasz combját szúrja a priccsre terített állatszőr takaró, mérgesen lehajítja azt a döngölt agyagföldre. Táskájából előkotorja az útikönyvet, és belemerül. Felesége, Évi, legyezgeti magát, piheg. Fia, Istvánka gépkarabélyával lyukasra szaggatja a falat. Mamutra vadászik. Horváth István int neki. Gyere csak, Istvánka, gyere csak kisfiam. Istvánka még egy tárat beleereszt a Mamutba, aztán odafut apjához, és leül mellé a priccsre. Horváth István az útikönyvben elhelyezett térképre bök. Látod, itt vagyunk most. És képzeld csak, ez a Phundundu hatvanezer hektáros terület. Az tízezerszer akkora, mint az István papa szőlőse. Tízezerszer, fiacskám! Ahogy magyaráz, hangja ellágyul. Eszébe jut a gyermekkora, eszébe jut, ahogy hétévesen rohangált a Balaton-felvidéken, édesapja szőlősében. Ahogy egy botot szorongatott, amiről csak ő tudta, hogy huszárkard, és arra készült éppen, hogy levágjon egy bolsevikot, mert apja mindig róluk magyarázott. Jó hülye neve van, dünnyögi Istvánka. Horváth István feleszmél. Hogy mondod, fiam? Jó hülye neve van ennek a Fundunak, nem? Istvánka vigyorog. Horváth István összeborzolja fia haját, és nagyot sóhajt. Igen, feleli aztán, de itt mindennek hülye neve van. Nevetnek. Évi is nevet, bár nem figyelt oda beszélgetésükre. Hamarosan Ilike is visszatér. A zuhanytól felfrissült, most bizakodóbb. Egy napig talán érdemes még élni, gondolja.
Esteledik, enyhül a forróság. Szállásadójuk megjelenik az ajtóban. Arcán még mindig ugyanaz a mosoly, amivel a családot fogadta. Csak szemében játszik valami undorféle. Jöjjenek, mondja. Nagy szerencséjük van. Azzal eltűnik. Horváthék egymásra néznek. Ez meg mi volt? De a kíváncsiság furdalja oldalukat, így összeszedelőzködnek, és követik a fekete férfit. A Nap már a földhöz ér, a megnyúlt árnyékok hamarosan egymásba olvadnak. Szállásadójuk int a fejével. Horváthék mennek utána. Rövid séta után vizenyős területhez érnek. A belvíz körül szótlan férfiak, nők és gyermekek. A víz közepén tollakba, levelekbe öltöztetett, szoborszerű asszony. Arcát kissé jobbra, felfelé fordítja. Mi ez a cirkusz?, kérdezi Horváth István a szállásadót. A férfi megtorpan, mosolya egy pillanatra elillan. Az ott Umama, a Láp Asszonya. Majd a családfőre néz, és hozzáteszi, hogy Umama szent. Horváth István füttyent egyet. Mikor lemegy a Nap, a helybéliek felállnak, és hosszú sorokban elballagnak. Szerencséjük van, szól most a szállásadó. Umama évente csak egyszer emelkedik ki az emberek közé.
Egy ideig csak állnak a víz mellett, és nézik a mozdulatlan asszonyt. Évi fotózni akar, de szállásadójuk rádörren: nincs fotó! Évi megszeppen. Horváth Istvánt zavarja, hogy valaki más ripakodott a nejére, de úgy dönt, nem teszi szóvá. Még egy percig ácsorognak, szállásadójuk finoman fejet hajt Umama előtt, majd megfordul, és int a családnak, hogy kövessék. De Horváth István nem engedelmeskedik. Rengeteget fizetett ezért az útért, itt most ő adja ki az utasításokat. Még nem megyünk, jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon. Kirángatott minket a házból, idehozott, nem engedi, hogy fotózzunk, rendben! Sok mindent lenyelünk. De ha már idecaplattunk, még maradunk egy darabig. A szállásadó saját nyelvén szitkozódik. Menjen csak vissza, ha nem tetszik valami, csattan fel Horváth István, nincs szükségünk bébicsőszre, köszönjük szépen! A szállásadó elbizonytalanodik. Horváth István tudja, nyert ügye van. Most igyekszik szelídebb hangot megütni. Ne féljen, nyugtatja a szállásadót, csak egy kicsit elnézelődünk itt, elvégre még sohasem láttunk hús-vér szentet. Addig maga menjen előre, igyon valahol egy sört, vagy bármit, amit itt vedelnek. Visszatalálunk egyedül is. A fekete férfi Umama felé pillant. Nincs fotó, nincs beszéd, nincs szemkontaktus, szögezi le. Horváth István szívére helyezi tenyerét. Nem vagyunk barbárok, kedves uram.
Állnak a víz partján, csak ők, Horváthék, ott bent, a vízben pedig a Láp Asszonya. Mikor megyünk vissza?, kérdezi Istvánka. Sssss, szól rá anyja. Ez a helyi Szűz Mária, ha jól értem. Rálőhetek?, kérdezi jól nevelten a gyerek. Nem illik, válaszolja Évi. Ilikének tetszik, hogy Umamának olyan szomorkás az arca. Szerintetek viaszból van?, tudakolja. Lehetséges, tűnődik el Horváth István. Gyanús, hogy még a pillája sem rezdül. Aztán gondol egyet. Körbesandít. Sehol senki. Horváth István begázol a vízbe. Mit csinálsz, Pisti?!, sikkant nagyot a felesége. Azt mondták, nem szabad! Horváth István nem hallgat rá. Éppen eleget parancsolgatnak neki odahaza. Éppen elégszer mondják meg, mit szabad és mit nem. Itt viszont nem! Itt aztán nem!
A víz meglepően mély, a családfő egészen derékig merül benne, nagy nehézkesen tör célja felé. Umama úgy lebeg felette, mint egy lidérc, onnan lentről nézve egészen hatalmas. Horváth István nyögve, szuszogva ér oda hozzá. Még egyszer felpillant rá. A tollak, levelek, fűszálak alatt most jól látja az asszony izmos combját, gömbölyű fenekét, nemi szervét. Gyönyörű, gondolja a férfi, és mint aki fél, hogy a fejébe látnak, lopva feleségére sandít. Évi még mindig elhűlve figyeli férjét, ugyanakkor tetszik neki István merészsége. Horváth István ekkor odanyúl, és megérinti Umama lábikráját. A Láp Asszonya összerezzen. Lassan megmozdítja fejét, lepillant a férfira. Horváth István megborzong. A dereka köré fonódó vizet most egészen hidegnek érzi. Néhány másodpercig farkasszemet néznek. Horváth István nyel egyet. Nem viaszból van, kiáltja lányának. Umama felvonja szemöldökét. Horváth István elengedi az asszony bokáját, kihátrál a vízből. Umama érdeklődve szemléli a férfi minden mozdulatát. Horváth István kicsavarja lenvászon ingéből, zsebes rövidnadrágjából a vizet. Évi és Ilike döbbenten bámulják a fekete asszonyt. Umama leereszti karját, és elindul feléjük. Évi halálra váltan csimpaszkodik férje karjába. Horváth István is megrémül, de nem akarja mutatni. Umama kiér a partra, megáll előttük. Sudár termete föléjük magasodik. Mit akar ez, Pisti?!, suttogja kétségbeesetten Évi. A férfi felkészül a harcra. Kakaskodva dülleszti ki mellét. Még sosem verekedett, ez az asszony meg csupa izom, és vagy másfélszer akkora, mint ő. Hátráljatok, dörmögi családjának. Horváthék araszról araszra távolodnak Umamától. A fekete asszony szemében félszeg, segélykérő pillantás jelenik meg. Egészen olyan, mint egy magára hagyott gyermek. Követi őket. Az istenit neki, morogja a családfő. De csak hátrálnak tovább. És a Láp Asszonya lépdel feléjük, éppen olyan visszafogott tempóban, éppen úgy imbolyogva, ahogyan ők, csoszogva, sarokkal, vakon tapogatva a következő lépés szilárd pontját. Idefelé rövidke sétának tűnt, visszafelé, a nádtetős viskóhoz óráknak tetszik az út. De aztán megérkeznek. Bebotladoznak a házikóba, leroskadnak a fekhelyekre. Szívük szaporán ver, levegőt is alig kapnak. Látják, a Hold fehér fényében látják jól Umama sziluettjét, ahogy tanácstalanul várakozik a viskó előtt. Mi lesz most, Pisti?, súgja száraz torokkal Évi. Horváth István gondolkodni szeretne. Felemeli tenyerét. Csönd legyen, mondja. Gondolkodni szeretne, de ahhoz először meg kell nyugodnia. Még mindig maga előtt látja, ahogyan ez az oszlopnyi asszony megmoccan a vízben, és elindul feléjük. Most is mintha folyamatosan közeledne. Mintha csupán azt a néhány lépésnyi távolságot tartaná, ami most is köztük húzódik. Horváth István úgy érzi, valami láthatatlan fonál feszül közte és a Láp Asszonya között. Elég lenne még egy lépést hátrálnia a fal felé, és a lidérc kétségtelenül betörne a viskóba. A férfi próbál gondolkodni. Ha a szállásadó idejön, és észreveszi, hogy kihalásztuk a szentjüket, dühében megfojt, ez biztos. Ráadásul így, hogy ők a szűkös kis házikóba szorultak, így csak még hátborzongatóbb a helyzet. Horváth István leengedi karját. Felemelkedik a priccsről. Hordónyi testében lábra kel a bátorság. Eltökélten indul neki, nem is hallja, mit kiált felesége.
A fekete asszony szégyenlősen elmosolyodik, amikor meglátja a férfit. Horváth István kidüllesztett mellkassal áll elébe. Egy hosszú percig nézik egymást. Aztán a férfi bemutatkozik. Az asszony megkönnyebbülten nevet fel. Kerüljön beljebb, mondja most a férfi. Majd hajnalban visszakísérem a vízhez. Umama abbahagyja a kacagást. Horváth István befelé mutat. Az asszony engedelmesen előre lép. Meggörnyed, éppen csak befér az ajtón.
A viskóban sűrű csend. Ilike nem akarja elhinni, hogy egy légtérben rekedt ezzel az ében óriással. Az ő valóságában becsöngetés meg kicsöngetés van, pusmogás és reménytelen vágyakozás van, papírcetlik és cigarettapapírok, feltöltések és letöltések vannak, szomorúság és valami üresség. Erre itt van ez a vízből kiemelkedett nő, kopasz koponyával, hosszú lábujjakkal, duzzadt ajkakkal, itt ül köztük, amitől a szegényes építmény egészen zsibongóvá válik, pedig meg sem szólal senki. Közben Évi még mindig retteg, és bár önmagának sem akarja bevallani, féltékenyen méricskéli az asszony combját, levelek alól kidomborodó mellét, szép kezét. Féltékenyen mustrálja, mert látja jól férje szemében a felágaskodó vágyat is. Ha mi nem lennénk itt, ha csak Pisti meg ez a monstrum lenne a viskóban… Nem is meri befejezni a gondolatot. Horváth István fel-alá járkál a néhány négyzetméteres területen. Az asszonyt behívta, ez megvolt. Ha szállásadójuk véletlenül erre vetődne, nem látná sem odakint, sem a víznél a nőt, ez rendben van. Hiszen hihetné azt is, hogy a Láp Asszonya visszaereszkedett a mélybe. De most hogyan tovább? Lehet, hogy mégiscsak ki kellene tessékelnie az asszonyt, és visszaterelgetni a vízhez. A férfi azonban úgy döntött, kicsit még vár ezzel. Elvégre hányan mondhatják el baráti körében, hogy egy afrikai szenttel töltötték az éjszakát? Hogy elképed, micsoda lehetetlen pofát vág majd a Toca, meg az Imi, ha elmeséli nekik ezt a történetet! Csak ahhoz még kellene valami. Ahhoz, hogy igazán nagyot nézzenek, hogy igazán kikerekedjék a szemük, kellene valami még.
Horváth István megköszörülte torkát. Aztán, kedves hölgyem, kezdett bele kissé döcögősen, de egyre jobban felbuzdulva, mennyire erős maga? Mert azt látom, micsoda muszklijai vannak, meg persze van hozzá egy termete is, de elég erős-e ahhoz, hogy ezt a nagy Mamut-vadászt felemelje a magasba? Azzal Istvánkára mutatott, de olyan büszkeséggel, mintha a magyar népmesék ravasz hőse volna, aki épp az imént járt túl az ördög eszén. A fekete asszony végighallgatta. Nem lehetett tudni, érti-e a magyar szót, de úgy tűnt, érti. Mert odalépett Istvánkához, könnyedén felkapta, nyakába ültette, és ment vele egy kört. Aztán kedves mosollyal az arcán visszatette a kisfiút az egyik priccsre. Látom, ez jól ment, okoskodott tovább Horváth István, de hát egy ekkora kis lurkót, ugye, bárki felröppent a magasba. Hanem nézze meg a feleségemet! A fekete asszony Évire pillantott. Évi próbált tiltakozni, de addigra már a magasban találta magát, egészen közel a ventilátor suhanó lapátjaihoz. Felsikoltott, a fekete asszony óvatosan földre tette. Remek, kiáltotta Horváth István. Na de, most nézzen rám! Ilyen tekintélyes pocakot nem lát mindennap a kákabelűek földjén, mi? A következő pillanatban Horváth István ott lovagolt Umama nyakában, tenyerét a kopasz koponyára tapasztva, kurjongatva, gyermeki örömmel. A szokatlan látványtól felszakadt a csend, felesége és gyermekei torkaszakadtukból röhögtek. Egy szent nyakában ülök, rikoltotta Horváth István, a kutya meg a mája, gyerekek, mit szól ehhez a Toca!
Egész éjszaka mulattak. A Láp Asszonyának hol békaügetésben, hol lapos kúszásban kellett végighaladnia a döngölt agyagpadlón. Évi sűrűn kattogtatta a fényképezőgépet. Csináltak önkioldós fotót, ahol az egész család az asszony hátán ült, és vígan integetett a kamera lencséjének. Csupaszra vetkőztették Umamát, trónusként a sarokba ültették, és ölébe tették Istvánkát és Ilikét. Magasba emeltették vele lábát, a családfő azon léggitározott. Megkérték, hogy homorítson, és megterítettek gerincén. Mire hajnalodott, annyira szívükhöz nőtt, hogy alig akarták elengedni. De Horváth István immár felelősnek érezte magát a fekete asszony sorsát illetően. Szépen felöltöztették, majd a Nap első sugaraitól kísérve visszaterelgették Umamát a semlyékhez. A Láp Asszonya értetlenül pillantott a családra. Tessék csak bemenni a vízbe, kacsintott rá a családfő. Na, tessék, menjen, még a végén le leszünk tolva. Umama félősen, esetlenül bandukolt vissza a víz közepére. Ajka elnyílt, mintha mondani szeretne valamit. Horváth István megelőzte. Nem, nem, hadarta, mert valahol a messzeségben közeledő alakokra lett figyelmes, nem, hölgyem, nem így állt, amikor először láttuk. Álljon úgy, ahogy eredetileg! Umama tehát széttárta karját, arcát kissé felfelé és jobbra fordította, törzsét a föld felé. Istvánka búcsúzóul, mert igen hálás volt a sok lovagoltatásért, apja segítségével belehelyezte Umama hűvös tenyerébe kedvenc játékfegyverét. Akkor aztán intettek egyet, és szapora lépésekkel otthagyták a fekete asszonyt.
A helybéliek nemsokára odaértek a vízhez. Döbbenten nézték a Láp Asszonyát. Hogy lehet, hogy nem süllyedt vissza, hogy lehet, hogy még mindig itt van, az emberek világában? Horváthék elbújtak egy távolabbi fa mögött, onnan leskelődtek. A víz partján felsorakozott minden férfi, nő és gyermek. Látszott rajtuk, hogy összezavarodtak. Volt, amelyik feszülten járkált, volt, amelyik fejét fogva jajgatott. Végül az egyik öreg fogott egy lapos követ, és hozzávágta a fekete asszonyhoz. A kő úgy pattant le róla, mintha páncélnak ütközött volna. Akkor aztán dobálni és köpködni kezdett a többi helybéli is. Horváth István elkerekedett szemmel figyelte a jelenetet. Talán, súgta felesége, talán oda kellene menni, tudod, segíteni neki… Talán igen, felelte a férfi, és egy tapodtat sem mozdult. Hosszan, egy óráig is eltartott, mire az összes kő, bot eltűnt a víz partjáról, és mire kiszáradt a helybéliek torka. Lassacskán oszolni kezdett a tömeg, egyre többen szakadtak ki belőle, egyre inkább sorokká formálódott a massza, mint mikor fonalat fejtenek. Csak néhány gyermek maradt ott, ők szemlátomást nagyon élvezték, hogy végre belenézhetnek Umama bánatos szemébe, hogy végre a nyakába csimpaszkodhatnak, mellbimbóit csipkedhetik, fenekét haraphatják. Aztán ők is megunták, egy kivételével kikászálódtak a vízből. Az az egy még egyszer, utoljára odakúszott a Láp Asszonyához, és babrálni kezdett a gépfegyverrel.
A Horváth család már a viskó felé iparkodott. De a dörrenést, a levegőt egy pillanatra kettéhasító dörrenést azért jól hallották.