A sár mindent beborított. Vöröses volt és sűrű. Megállíthatatlanul hömpölygött, ellepte a sátrakat, az egész tábort, valahonnan a hegyekből jött, a jól ismert hegyekből. A saját kapálózására ébredt, nem álmodott korábban ilyesmit.
Ritkán álmodott azelőtt. Most tisztán látta magát minden éjszaka, úgy, ahogy az ággyal szemben álló szekrény torz üvegében elalvás előtt: néha felült az ágyban, grimaszolt, az arca nevetségesen megnyúlt, a nyaka hosszú lett, a hasa formátlan.
A szobában még ketten voltak rajta kívül. Nem beszéltek egymással, nyilvánvalóan tudták, kicsoda és honnan jött.
A kocsma, ahol találkozunk, nincs messze az otthonomtól. Elnézem, ahogy álldogál az épület előtt, kissé félszegen, idegenül nézeget körbe – azonnal ráismerek. Meglát, megismer ő is, nem szól egy szót se, csendesen besétálunk. Bemutatkozom, ez elég nevetséges, hiszen az anyám, ő csak bólint, gyorsan rendelek.
Rengetegszer elképzeltem már. Ovális arca van, vastag szemöldöke, a szeme mélyen ülő, világosbarna. Sötétzöld kordnadrágot és szürke pólót visel, mégis csinos. Megérkezik a rendelés, egyszerre lehajtja az egészet, még egyet kér magának.
A nagyanyám azt tanította, minden fillér elköltését alaposan gondoljam át. Lassan kortyolgatok, a pohár alját nézem, nagyapám minden pénzünket italra költötte; az otthon uralkodó hideg szigor sem hatott rá. Ők ketten görcsösen ragaszkodtak egymáshoz, és mintha valami fogódzót keresnének, együtt figyelték minden lépésemet.
Tizenhárom éves koromig sehova nem mehettem egyedül. Később is csak a közelbe, a nagyanyám szigorú és pontos utasításaival, de sosem értem időben haza – szerettem bolyongani. Bejártam a környék utcáit, órákig ücsörögtem a vasúti sínek mellett, a parkban, a panelházak között… a legkülönfélébb utakon mentem haza, a nagyanyám minden alkalommal elmondta, hogy többet sehova nem enged.
Nem hiszem, hogy ezen a görcsös félelmen kívül bármi más összetartotta őket, mesélem most. Veszekedéseik, gonoszkodásaik mellékszereplője voltam. Amikor nagyanyám esténként a konyhában imádkozott, tilos volt zavarnom, mégis a kulcslyukhoz merészkedtem, figyeltem a mozdulatait, lehunyt szemét, amíg a nagyapám el nem küldött onnan. Ebéd után hosszú részleteket olvasott fel a Bibliából, néha kívülről mondta, előfordult, hogy velem olvastatta fel; szándékosan színtelen, unott hangon kántáltam a nehéz szöveget, éreztem, nevetségesen hangzik, még nevetségesebben, mint szeretném – felpillantottam, és láttam a rosszalló tekinteteket.
A velem szemben ülő asszony rám mosolyog, fehér fogai kivillannak túlságosan vastag ajkai közül, int a pincérnek, rumot rendel. Izmos, sötétbarna karján feltűri a szürke pólót, szórakozottan kérdez vissza, mintha egyáltalán semmit nem hallott volna abból, amit mondtam.
A neon zavaró volt és kényelmetlen. A szeme a sötétséghez szokott. Éjszakánként, amikor bejött egy-egy ápolónő és felkapcsolta a villanyt, a rideg fény azonnal felébresztette; a vaságy, a lámpa zúgása, az ápolónők léptei idegenek. Az egyik ápolónő minden alkalommal hosszú pillantást vetett rá, sajnálkozás, megvetés és félelem is volt benne; egy éjszaka kis csomagot csúsztatott a takaró alá, babaruhákkal és tisztasági betétekkel.
Undorodva nézte a csomagot, aztán a földre dobta. Évek óta a ruhaujját tépkedte le, a durva textil meglepően kényelmesnek bizonyult.
A polgárháborúban sok embert megöltek a gerillák. Nagyapám elégszer hajtogatta. Amikor részeg volt, az éjjeliszekrényében tartott revolvert emlegette és káromkodott. Nem teljesen értettem, mit jelent mindez, de szóról szóra megjegyeztem. Nagyanyám ilyenkor úgy tett, mintha észre sem venné, csak elment mellette és háromszor a zárra fordította a kulcsot.
Nem féltem a háborútól, mert nem érzékeltem belőle szinte semmit. Abban a csöndes kisvárosban, ahol éltünk, mitől kellett volna rettegni? Az öregek, gondoltam, csak azért beszélnek háborúról, hogy otthon maradjak, és elviseljem a veszekedésüket.
Elhatároztam, hogy megszököm.
Az első napok nehezek voltak, félelmetesek. Sokkal félelmetesebbek, mint a lövések zaját várni éjjelente. Az ágy korlátjába kapaszkodva az újságokat bújta, nem tesz jót, figyelmeztették a nővérek, kivitték az újságokat, ő meg sorra visszalopkodta mindet; mobiltelefonja nem volt, és nem is hívhatott volna senkit.
Újságolvasás közben kezdődtek a fájások. „Maga már szült, ugye?”, kérdezte a nővér; némán bólintott. Összeszorította az ajkát, a szemében megpattantak az erek.
Emlékszem a készülődésre. A kockás füzetre, amibe térképeket próbáltam rajzolni… a szívem a torkomban dobogott, azzal nyugtattam magam, hogy ha valóban háború van, nem sokáig keresnek egy eltűnt gyereket.
Szombatra terveztem az indulásomat. A füzetben számolgattam a napokat.
A békekötés villámcsapásként érte a családunkat. Mintha hirtelen felfordult volna minden; nagyapám folyamatosan újságot olvasott, rengeteget ivott és rengeteget káromkodott, nagyanyám idegesen tett-vett, lesuvickolta a bútorokat, közölte, hogy most már minden megváltozott, nyugodtan bolyonghatok.
Pedig valójában nem változott meg semmi. Ugyanannyit bolyongtam, mint korábban, az ajtóban még mindig háromszor fordult a kulcs esténként, a nagyapám fiókjában még mindig ott hevert a revolver.
Tizenkét óra vajúdás után vége volt. Nem sírt, nem kiabált. A gyerek is szokatlanul csöndes; rákérdezett, hogy most akkor, ugye, mehetnek.
Három nap múlva saját felelősségre kilépett a kórház ajtaján, a csomagot az ágy alatt hagyta.
Rendelünk még egy italt. Ő fizet, mondja. Látom, hogy a pénztárcája régi és szakadt, elutasítom; nyilván alig van benne valami. Magabiztosan bólint, rendel kettőnknek, int, hogy folytassam, majd utána ő is mesél.
A kertben a leanderek egyáltalán nem illettek a házhoz. Kiskorában folyton rászóltak, hogy ne érjen hozzájuk, ne rakja a hajába, mert mérgezőek. A kerítés mentén futottak végig, hatalmasra nőtt, hivalkodó bokrok, szeretett játszani alattuk.
Amikor nagy ritkán csöngetett valaki – legtöbbször a postás –, a sok virágtól nem lehetett látni, ki az. Megbújt az egyik bokor alatt, a rácsokon át figyelte az utcát, a kapu előtt várakozót.
Aznap nem vártunk senkit. A leanderek között játszottam, vártam a legalkalmasabb pillanatra. Nagyanyám a házban takarított, nagyapám a kertben gazolt. Valaki dörömbölt a kertkapun, nagyapám kiráncigált a virágok közül, és rám parancsolt, hogy menjek be.
Az utca felé néztem; a dörömbölés újrakezdődött. Nagyanyám addigra a ház előtt állt, idegesen integetett, kezében zsírtól csöpögő mosogatószivacs. Felszaladtam az emeletre, kinéztem az ablakon, óvatosan hajtva félre a függönyt; lent ajtócsapódás, kiabálás.
„Ki volt az?”
A nagyszüleim felém fordultak, egyik a kertbe ment, másik a konyhába. A kerítéshez siettem.
A sarkon egy pillanatra láttam befordulni: fekete ruhás, vézna alak, a karján kisgyerek. A kapuban nem állt senki.