Az USA-ban divat lett tigriskölyköt tartani házi kedvencként. Vajon mi ennyire vonzó egy kis-tigrisben? Egyáltalán, miért tartunk házi kedvencet? Erre a kérdésre nem lehet röviden válaszolni, mert nagyon sok ága-boga van. Kutyát azért, mert nincs még állat, amelyik ennyire társunk lehet. Állat-etológiai vizsgálatok mutatják, hogy az emberrel
Vadállatokkal élni nagy merészség. Amíg rájuk nem támad, az előtt inkább a világot kéne megértsék. Az ösztönük karmukkal összenőtt. Nem vagyunk biztonságban, semmi kétség. Hiába csábítod a húsevő időt, hogy izmai egy percre elfelejtsék, hogyan kell gurigatni egy emberi főt. A tigris szépsége a nőével felér, az ereje nagyobb, mint sportolóké. Lehet, hogy hónapokig megkímél, a
Pura tizenöt éves születésnapját ünnepli Havannában. Pura neve „tisztát”, „szüzet” jelent. A hatalmas születésnapi ünnepség után is megmarad a neve, s ha érett nő lesz, már anya, akkor is Purának nevezik – sőt, remélhető, hogy egyszer valóban purává lesz, mert a kubai beszélt nyelvben ez
Fenekem alatt kemény a kád. A farpofák széthúzódnak, a végbélnyílás kitágul. A szégyen behatol testnyílásaimon, kitölti beleimet, véredényeimet, idegsejtjeimet. A vitrázsrúdon lógó műszálas függönyt egyforma négyzetekre osztják a szabályos hajtásnyomok. Lábam között szétpattan egy szappanbuborék. Előretolom csípőmet. A víz hullámzik, ágyékomon hínárként ringatózik a szőr. Feleségem
Megan Scott tavaly Írország védőszentjének öltözve tüntetett a szélsőséges abortusztörtvény elfogadása ellen Dublinban. Jelmeze szinte kifogástalan: a kortárs szociokulturális közeg egyetlen ismertetőjegye a fekete bőrbakancs a szent lábán. De hogyan juthat eszébe ma egy ír nőnek, hogy a (kelta istennőből „katolizált”) középkori szent alakjában lehet
Bolondítsuk meg kicsit Horváth Jenő és Halász Rudolf régi, újabban a Budapest Bár által is feldolgozott slágerének szövegét: nemcsak a gyönyörű pesti nő szállt az égből a Földre (akiről tudjuk, hogy „este fess”, s két cekkercipelés között nejlonharisnyában flörtöl kacéran, kifestett szájjal), hanem a gyönyörű párizsi
A sár mindent beborított. Vöröses volt és sűrű. Megállíthatatlanul hömpölygött, ellepte a sátrakat, az egész tábort, valahonnan a hegyekből jött, a jól ismert hegyekből. A saját kapálózására ébredt, nem álmodott korábban ilyesmit. Ritkán álmodott azelőtt. Most tisztán látta magát minden éjszaka, úgy, ahogy az ággyal szemben
Kihűlő csontokról, mosdatlan öregekről kellene beszélni, az infúzióvégekre tapadt ujjlenyomatokról, vagy arról, ahogy kapára támaszkodva megállt egy pillanatra nagyapám, mielőtt összeesett a krumplibokrok között. Levetkőztetni egy öreg, halott testet, akár egy gyereket az esti fürdetésnél, és odabújni mellé utoljára, könnyek nélkül. Emlékekbe kapaszkodni, meghámozni, apróra vagdalni módszeres figyelemmel, miként a cefrének szánt szilvát a hordóba, azt
A mélyből bukkant elő, a szociális háló legalsó csomói közül, ahol milliónyi létforma alig-vegetál nyomorba és céltalanságba merevedve, maga mögött hagyta a félhomályos szürkezónát, a pszichiátria várótermeinek ólmos magányát, a savanyú szagú italméréseket, málladozó falú bérkaszárnyákat, és hogy létezésének értelmet adjon, akár egy szélütött kóbor
A falon mindössze két kép. Az istenért, annyi mindenről lehet képet kitenni, ő mégis úgy döntött, pont ez a két szerencsétlen ábra kap itt helyet. Nem volt kakasimádó vagy aberrált, nem erről volt szó. Egyszerűen csak tudta, hogy az emberek képeket tesznek ki a falra.