Jevgenyij Vlagyimirovics, galambocskám, hogy mondhatod, hogy ez az immár egy kilométeres, 86 méter mély kráter egy tájseb?
Hogyan lehetne ez a fantasztikus, ritka képződmény seb? Épp te, mint mamut-DNS-re vadászó paleontológus, nem látod bele a trilobitát, a háromkaréjú ősrákot, amit a Természet formáz meg Neked? Engem az is lenyűgöz, ahogyan a rés harminc métert növekszik egy év alatt, hogy ne csak a tájat, hanem önmagát is újragyúrja. Ám hiába figyeled napestig, nem látsz semmit, mert ez nem földrengés vagy vulkánkitörés, hogy még a kamera is megremegjen a világgal. Lassú és észrevétlen, de erősebb mindnél. Maga az Idő beszél hozzád, ha hallgatod, olyan, mint a Teremtő felemelt mutatóujja, hogy lásd: ami él, ember, állat, növény, csak keskeny rétegecske a geológiai erők iszonyatos játékában. Mögötte pedig, a hegyeken túl, a még gigászibb kozmikus erők leselkednek.
Költő haverod, Vagyim, a poklot metaforálva retteg, hogy az örökké fagyott talaj olvadása oda nyit kaput. Környezetvédő kollégád, Vaszilij meg hőbörög, hogy mi magunk kövezzük az oda vezető utat a túl lassan csökkenő szén-dioxid-kibocsátásunkkal. Ezeknek gyere ezzel a tájseb-dologgal, ők biztos megeszik. Nem tartod érdekesnek, hogy akik igazán bajban vannak, az emberemlékezet óta itt élők, akiknek a jégvermeit elönti a víz, a házaik alapjai meggyengülnek, és újra meg kell tanulniuk tájékozódni, kijönnek ide mellém napnyugta előtt, és együtt gyönyörködnek velem abban, amit látunk? Más az esztétikánk, komám. Ami nektek kárhozat, abban mi a természetfelettit látjuk.
Vannak ezek a hatvan-nyolcvan méter mély, metánkitörés után kialakuló kerek szájú lyukak, tudod. Na, azok tényleg nagyon veszélyesek, azoktól én is megrémülök, és olyankor a vodka sem elég, hogy megnyugtassam magam. Persze csak akkor, ha kevés.