A nagymama még tudta.
Emlékszik rá, hogy gyerekként ő is ott volt, amikor apja testvérének szálfatermetű, szigorú tekintetű anyósát a fotográfus megörökítette egy családi eseményen. Még a nevét is fel tudja idézni, ha kell. Bármikor elmeséli, kuncogva és gesztikulálva, hogyan jártak át hozzá játszani, zsíros kenyeret enni és válogatott csínyekkel bosszantani, amikor az apja nem jött vissza a frontról. Hogy többet volt az unokatestvéreivel, mint a saját, egyre jobban elfeketedő anyjával. Azonosítja az épületet az alkalmi kép hátterében, kiszámolja, hogy hétéves lehetett akkor. Az időpont tehát biztosra vehető, noha a hátoldalra nem firkantotta fel senki ceruzával az esztendőt.
De most, hogy a nagymama is elment, ki viszi ezt a tudást tovább? Vagy kérdezzük még fájóbban: eztán kinek a számára lesz fontos, hogy minél több ismeret maradjon meg ezekről a részletekről? Mi teremt kedvet és időt a családi múlt apró emlékforgácsaival való bíbelődéshez, igazolványokról visszanéző arcok felismeréséhez, cipősdobozban maradt szerződések aláíróinak azonosításához? Miért is fontos elmúlt idők sok-sok ősének számon tartása, felidézése, akár csak egyetlen, róluk szóló információtöredék révén is? Mi veszik el, ha létezésük megszűnése után hajdani életük fennmaradt emlékei is szétszóródnak?
Bármennyire is értékvesztésnek tűnik, észre kell vennünk, hogy a felidézhetőség fontosságának csökkenése egyúttal békeüzenet is. Lugasok csendes árnyai alatt vetődik fel. Nem fájdalmas, csak szomorú. Azt suttogja, hogy finomult a kín, hogy létezésünk eredményességét már az akaratunk, erőnk, képességeink és szerencsénkből, és nem az egyetlen erőforrásunkként szolgáló nagycsalád aprólékos ismeretéből merítjük. Az elvesztett értékvilágért pedig új értékvilágok kárpótolnak. Sokszor nagyon mások, sokszor nem is különböznek annyira a régiektől.
Vannak a Földnek azonban olyan szegletei, ahol egy fénykép még mindig élet-halál kérdése lehet. Az Iszlám Állam harcosai 2014 és 2017 között a számukra „istentelen” észak-iraki jazidik földjén emberellenes bűncselekmények sorát követték el. Minden elfogott személyről fényképet készítettek, majd főleg a nőket és a gyerekeket osztályozták annak megfelelően, hogy kit adnak el, kit soroznak be és kit nyújtanak át szexrabszolgaként ajándékba a harcosoknak. A rémuralom vége után 3500 jazidit sikerült kiszabadítani a rabságból, de a tavalyi évben még mindig 2900 körül alakult azok száma, akiknek a sorsáról mai napig nem lehet semmit tudni.
A túlélő egykori foglyok egy kisebb csoportjának családi album-hangulatot árasztó arcképcsarnokára az Iszlám Állam bűneit feltáró független szervezet képviselői bukkantak a jazidik központi templomának eldugott szobácskájában, a pillanatot Maya Alleruzzo kamerája örökítette meg. A híradásból azonban nem derül ki, ki rendezte, gyarapította, őrizte a gyűjteményt, és milyen céllal.
Egyetlen dologban biztosak lehetünk: amíg az azonosított és azonosításra váró arcoknak jelentősége van, addig ezen a vidéken nem lesz béke, nem tér vissza a játék és a mosoly. Hogy meddig? Amíg feledésre nem érdemesülnek a megtaposott sorsok. De elképzelhető ez egyáltalán? Lehet-e valaha is fakó az itt kiontott vértócsa?
Talán igen. De nem tudjuk, mennyi időre lesz szükség mindehhez.
kép | Maya Alleruzzo, USA, Associated Press
Korunk kérdései, 2. díj, sorozat
fenti kép | Az IS harcosai által 2014-ben meggyilkolt jazidik fotói az iraki Láles templom egyik helyiségében 2019. szeptember 12-én.
2014 augusztusában az Iszlám Állam (IS) támadást indított a jazidi kisebbség központja ellen a Szindzsár-hegy lábánál, Észak-Irakban. Az IS a jazidiket eretneknek, ezért elpusztítandónak tekinti az új kalifátusról alkotott elképzelés szerint, ahol a saría törvényei uralkodnak. Az elmúlt években a jazidi nőket és gyermekeket ajándékként osztogatták és rabszolgának adták el őket 2014 és a régió 2017-es felszabadítása között. Noha 2020 májusára körülbelül 3500 rabszolgát már kiszabadítottak, közel 2900 embert még mindig nem találnak.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban | 2021. szeptember 24 – október 25.