Skip to content Skip to footer

Z. Karvalics László – M. C. ESCHER ISTENHEZ

Uram, már tíz éve Veled voltam én is, amikor bárányod, Juan Gomez Sambrano életét 1982 februárjában elvetted. De amíg ez a fotó a virrasztás pillanatáról el nem készült, eszembe sem jutottak egymásba átjáró, elmepukkasztóan bizarr lépcsőképeim, amelyeket oly kaján örömmel rajzolgattam egykor. Bevallom, megértésedet remélve, hogy sohasem vettem ezeket komolyan. Nem jelentettek mást, mint tét nélküli tusakodást a végtelennel. Játékot a síkokkal, összezavarva a bosszantóan jól, de kritikátlanul együttműködő elmét és szemet.

De most segíts.

Nem az a kérdés, hogy gondolatban merre induljak a lépcsőkön. Hanem hogy hová jutok innen vagy onnan.

Vajon közelebb kerülök világod megismeréséhez, ha felfelé kaptatok? A magasabb szférákban, megtisztulva és átalakulva, Hozzád közel, jobban megértem majd, miért kellett katonák keze által egy egyszerű guatemalai parasztnak meghalnia?

És ha alászállok, ott vajon miféle ősi mélység vár?  Én bizony egyáltalán nem érzem úgy, ahogy a szimbólumtárak tanítják, hogy a lefelé vezető lépcső jelképezi az életet és a halált, meg hogy olyan, mint a visszatérés az anyaméhbe, az elmélyülés révén új felismerésekig jutva. Lehet, rám igaz, de vigaszt lehet ez Sambranónak, meg azoknak, akik szerették?

Nekem mindegy, melyik a jó választás, hol jutok el a beavatottságig. A lámpácskák fénye ellenére mindkét irány sötét, de vajon mindkettő végén megvilágosodás vár?

Nem érdekel a Tudás Fája. Nem akarok mindent tudni, mindent érteni. A mindentudás amúgy is illúzió, oda nem ilyen nyílegyenes gyilokjárók, hanem ördögi csigalépcsők, kacskaringók, spirálok vezetnének. Igazából az sem érdekel, mit kínál nekem egyik vagy másik irány. Hogy ki, mikor, miért és kinek épített ösvényt. Az útra én indulok, nekem kell járnom rajta, lépni tovább, mindig csak a következő fokra.

Válaszokat nem is kapni, hanem teremteni akarok. És amíg ezt meg tudom tenni, amíg én szólítom magamhoz a jelentéseket, addig akkor is közelebb vagyok – nem Hozzád, hanem magamhoz –, ha már feledni kezdem, hány lépcsőn vagyok túl, és nem tudom, mennyi vár még rám.

Semmit ne könnyíts nekem! Csak abban segíts, hogy ha egyre többet értek magamból és a világból, és mégsem jutok válaszokig, akkor hogyan találok nyugalmat. Mert a kínzó kérdések elől nem lehet elmenekülni, akármelyik lépcsőn akarok kiszaladni a képből, akármerre.

Daniele Volpe, Olaszország | Hosszú távú munkák 3. díj
Ixil népirtás
Az 1980-as években, az 1960-tól 1996-ig tartó guatemalai polgáháború közepén, az állam támogatását élvező hadsereg minden őshonos maját a gerillák támogatói közé sorolt. Az ország nyugati részén, a Sierra de los Cuchumatanes közelében élő ixil maja közösség módszeres népirtás áldozatává vált. A hadsereg áldozatait gyakran titkos tömegsírokba temették, a távoli hegyekbe menekülők közül pedig sokan a hiányos táplálkozás vagy egyébként kezelhető betegségek miatt haltak meg. Az exhumálások fontos részei a mészárlások bizonyításának és a túlélők gyászának, akik végre méltó temetéssel vehetnek búcsút szeretteiktől. A fotós ezzel a munkával járul hozzá az ország történelmi emlékezetének erősítéséhez, és nyújt segítséget a guatemalai népnek a feledés ellen.
Egy férfi Juan Gomez Sambrano házának ajtajában, akinek az emlékére a rokonok odabenn halottvirrasztást tartanak 2019. november 27-én. Juan Gomez 1982 februárjában halt meg, amikor a hadsereg lemészárolta Chisis falu lakóit. Igazságügyi antropológusok 2013-ban hantolták ki a holttestét.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2020. szeptember 24 – október 25.