Z. Karvalics László – ZAFIRA ÉS A MEMÓRIAPALOTA
962
post-template-default,single,single-post,postid-962,single-format-standard,stockholm-core-1.2.2,select-theme-ver-5.3,ajax_fade,page_not_loaded,wpb-js-composer js-comp-ver-6.4.1,vc_responsive

Z. Karvalics László – ZAFIRA ÉS A MEMÓRIAPALOTA

Anyám tíz éven át, nyolctól tizenhét éves koráig térdelt egy ilyen zsámoly előtt (vagy talán épp ezen), hogy háfizzá legyen, amint kívülről tudja már a Korán 6236 versét. Amikor először mutatta ezt a képet, amit a bátyja készített, megijedtem, mert azt hittem, a Korán-iskolában, ahová újabban egyre több lányt is beengednek, csak erről szólt az életük. Üres szobában napestig egyedül magolni, teljesen kizárva a külvilágot. De nem: tanultak mást is, ugróiskolát játszottak az udvaron, és ott szegték meg a szigorú szabályokat, ahol csak tudták.

Senki meg nem mondaná, hogy az én gesztenyebarna hajú, karcsú, magas, szépséges anyám háfiz. Amíg kicsi voltam, sok időt töltöttünk együtt: nevettünk, énekeltünk, dobáltunk a madaraknak morzsákat a Tasköprü hídról, focit néztünk a tévében és szurkoltunk a Besiktasnak. Vasárnaponként ketten készítettük a tandir ekmegit. Egészen addig járt velem falat mászni is, amíg terhes nem lett az öcsémmel.

Mindig meglepett, amikor elmondott nekem meg a nagymamának, ha épp nálunk lakott, egy-egy verset, néha egy egész szúrát, a rövidebbeket. (Apámnak sohasem). Tudom, hogy néhanapján belekezdett az egész Koránba, de olyankor hosszabb időre félrevonult. Azt szerettem a legjobban, amikor csak úgy eszébe jutott valami, és már mondta is. Fúj a szél? „Allah az, aki szeleket küld, amelyek felhőket támasztanak. És kiteríti azokat az égen, ahogy akarja, és foszlányokká teszi azokat.” Amikor a könyveket rendezgettük a polcon, és megkérdeztem, hogy hány könyv van a világon, nem úgy felelt, hogy sok, hanem azt szavalta: „ha a Földön valahány fa csak van, az írótoll lenne, és a tenger/tinta … miután elfogyna, hét tenger hozna segítséget neki, nem fogyna ki Allah a szóból.” Sajnos, arra is volt mindig szava, amikor kicsit lódítottam („Fölöttébb gyűlöletes Allah szemében, hogy azt mondjátok, amit nem tesztek”). És féltem, amikor elvágott inú tevékről, elhanyagolt vemhes nősténytevékről meg a tűzifahordó asszony nyakára szoruló pálmarost-kötélről beszélt. Jobban szerettem a tarkatollú madár meséjét, és nem értettem, miért dobálja az elefántos embereket agyagkövekkel a rájuk küldött madársereg a 105. szúrában.

Amikor már nagyobbacska lettem, és megkérdeztem, mit gondol a Korán-iskolában töltött éveiről, mosolygott, és azt mondta, nem tartja kidobott időnek: megtanulta fegyelmezni magát, megtanult tanulni, és a fejében lévő temérdek szövegnek köszönhetően kialakult benne egy különleges képesség a dolgok rendszerezésére. Sokkal könnyebben jegyez meg bármit, mint mások. Mégis, soha nem láttam olyan boldognak, mint amikor apámmal eldöntötték, hogy engem nem küldenek a Korán-iskolába. Cserébe esténként, amikor kiültünk eget nézni a teraszra, elkezdte velem bifláztatni a csillagképeket, mert szerinte mindegy, hogy Korán, olimpiai bajnokok listája vagy a Tejút csillogó kirakatüvege, valaminek kell lennie szilárdan a fejünkben, ami nagyon sok elemből áll. Ami, ha már tényleg a miénk, akkor életre kel, a darabkák ezerféleképpen kapcsolódnak össze, idézik fel egymást, teremtenek mintázatokat.

Ma már, ha tiszta időben felnézek a ragyogó égboltra, hatalmas könyvet látok magam előtt. A szúrák a nagy csillagképek, a versek a kisebb fénypont-csoportok, a szavak az egyes, még azonosítható égitestek. Ismerem őket, a barátaim, bármikor megnevezem és fejben is felidézem őket, már felnézni sem kell hozzá.

Anyámat megnevettetem, amikor a 81. szúrát idézem neki („Amikor a Nap felgöngyölődik, a csillagok elhomályosodnak”), és nem bánom majd, ha ezt a kis mocorgót a hasamban, akiről tudjuk, hogy fiú lesz, nem a Korán vagy a csillagok érdeklik majd. Hátha a gyerek a történelemre kap rá, elvégre Karsz, a városunk, az ősi Khoraszán központja, és mielőtt ezer éve megérkeztek a szeldzsuk törökök, már volt örmény meg Ani királyság, meg tartozott a bizánciakhoz is. Csak az utolsó száz évet ne bolygassa, ami tele van bánattal, keserűséggel, gyűlölettel és halállal. Még a családon belül sem foglalkozunk a katonai puccsal, ami szembe fordított egymással testvéreket, időst és fiatalt, iszlamistát és köztársaságpártit, sem az örmények elűzésével és meggyilkolásával, ami immár sokadik generáció óta ül a lelkünkön.

Titokban azt remélem hát, hogy a kicsikém inkább mozgó botanikai kézikönyv lesz, mint a nagyapja, aki híres füvesember volt. Sétálunk majd hárman, kézen fogva az Aygir tó körül, és amerre járunk, minden fának és bokornak tudja a nevét. Anyám meg persze nem állja meg, hogy elővegye a Koránt (S [a Kert faágai] úgy lehajolnak hozzájuk, hogy a gyümölcsfürtöket könnyen elérik”). S amikor olyan fekete lesz a kert, mint a sötét éjszaka”, eljön az én időm is.

 

Sabiha Çimen, Törökország | Hosszú távú munkák 2. díj
Hafız: a Korán őrzői. Azok a muszlimok, akik az elejétől a végéig megtanulják a Koránt, jogosultak a nevükkel együtt használni a ‘Hafız’ titulust. Vallják, hogy aki memorizálja a szent iratot és követi tanításait, azt Allah megjutalmazza és a mennyben jobb helyre kerül. A Korán 6236 verset tartalmaz, ezek megtanulása akár három vagy négy évbe is telhet, és fegyelmezettséget, odaadást, összpontosítást követel. A fotós, aki 12 éves korában maga is járt Korán-iskolába, követi a tanulók hétköznapjait, és nemcsak a hafizzá válás útját mutatja be, hanem azt is, ahogyan a lányok megőrzik az életkoruknak megfelelő álmodozó és kalandvágyó természetüket, a szabályszegést és az iskolai élet örömeit, amikor éppen nem tanulnak.
A karsi Korán-iskolában ebben a magánzárkaszerű helyiségben semmi nem tereli el a figyelmet a szent szöveg memorizálásáról.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2020. szeptember 24 – október 25.