Először azt mondták,
rendetlen a kertünk,
de maradhatunk,
csak gereblyézzük össze a port,
metsszük meg a sövényt
és fogjuk be a pofánkat.
Rendbe tettünk mindent,
és azt mondták, nem lesz baj,
csak javítsuk meg a tetőt,
a homlokzaton a beázást és mind az öt repedést.
Elkészültünk gyorsan,
de nem mentek el.
Egyre többen jöttek, sétáltak a füvön,
meggyet szedtek, dohányozva nézték az eget,
egyre több lett kezükben a fegyver.
Ránk fogták félkomoly mosollyal,
onnantól a házban maradtunk.
Amikor bejöttek az előszobába,
először levették a cipőt,
kávét kértek cukor nélkül.
Másnap bevágták az ajtót,
sáros bakanccsal léptek a szőnyegre.
Összeráncolt homlokkal nézték a kávéfőzőt,
kiöntötték a levest, azt mondták, sótlan.
Szerda délelőtt kiküldtek a dolgozószobából,
azt mondták, nem jól dolgozunk,
csupa hazugságot írunk,
haszontalan, semmirekellő szövegeket.
Éjfélkor négyen megjelentek a hálószobában,
kiugrottunk az ágyból,
mielőtt kidobták az ablakon.
Azt mondták, nem szerethetjük egymást,
mert ez bűn.
Aztán szétlőtték a vécét,
porzott a papír és a porcelán.
Ültem rajta, körülöttem szétesett a ház,
fénycsíkok szabdalták a téglatörmeléket,
füst lepte a ruhásszekrényt és a mosogatót.
Mostanra csak az ajtónk maradt.
Mögötte biztonságban vagyunk.
Többé nem nyitjuk ki senkinek,
aki meg akarja mondani,
hogyan kell élni.