Délutánonként kialvatlanul ébredek, mióta beköltöztek a szomszéd lakásba. Pedig jólesne az alvás, szükségem is lenne rá. Ha nem pihenem ki magam, az életemmel játszom. Koncentrálnom kell, olyan erősen és hosszan, hogy azt nem lehetséges fáradtan, törődötten.
− Ma éppen, hogy megúsztad, tesó − mondta a minap Japán, és az ép szemében mintha valódi aggodalmat láttam volna.
− Ne félts − sziszegtem. A felső ajkam rohadtul fájt, nem tudtam rendesen beszélni.
− Nem téged, a pénzét félti − vigyorgott Rozmár, mire Japán dühösen felhorkant.
− Szerintem máshol van dolgod, főnök – jegyezte meg komoran.
Japán sosem járt Japánban, az anyja kínai volt, az apja ukrán, s mióta a fél szemére megvakult, nekem segít. Rozmár se járt soha a sarkvidéken, de ha egyszer kitennék a fagyos tengerpartra, senki nem venné észre, hogy egy ember, s nem egy hurkásan hájas tengeri emlős heveredett végig a jégen.
− Meglehet, nősténynek nézne valamelyik bika, és megprütykölne − húzta Oleg, a kamcsatkaiak mindenese −, én meg ott állnék egy csónakban, és röhögnék rajtad!
− Amíg egy jegesmedve ki nem rántana abból a csónakból, tesó – ingatta a fejét Japán.
− Vagy egy cet – tódított Sárika, a csontroppantó.
A fészkes fenébe, próbálom kirázni a fejemből a zsongást és a tompa fájdalmat. A szomszédban még mindig szól a muzsika.
− Valami nyöszörgés meg puffogás, és ezt nevezik zenének – magyaráztam Japánnak valamelyik nap.
− Menj át, kopogtass be, kérd meg, hogy halkítsanak – javasolta.
− Tudod, hol lakom, nem?
Japán bólintott.
− Mit ér ott a halkítás, szerinted? Ha egy pók fingik hálószövés közben, azt is hallani.
Bár pókok nincsenek ebben a háztömbben, jut eszembe most, a penészes falakat nem kedvelik.
Föltápászkodom, megmosakszom, fogat is mosok. Fáj, a fene essen belé. A szám is, néhány fogam is. Félek, egyik-másik végzetesen meglazult az idők folyamán. Pedig otthon, egyszer, csudarégen, igen, igen: otthon még a vasat is elharaptam. Vagy a fene tudja. A kőkeményre szikkadt kenyeret biztosan. Nem olyan régen bezzeg még egy fülbe is belesajdult…
Sárika, a csontroppantó minden nap alaposan átnézi a számat. Övig érő szakállú, dús, hosszú hajú, rezes orrú vénség, fénykorában a ketrec hőse volt, úgy törte a sípcsontokat, hogy a közönség füldugóval járt a meccseire. Mióta öreg és heroinista, a fogainkat vizslatja, szakértően kiválasztja a megfelelő fogvédőt, lelögyböli a csapnál, aztán betolja a szánkba.
Megcsörren a telefonom. Japán az, ki más lenne.
− Aludtál?
− Nem túl jól.
− Zenéltek?
− Ja.
− Ma egy ritka nagy tahót fogtál ki, de mondjuk azt, hogy papírokat kell intézned a hivatalban, s halasszuk holnapra a meccset.
− Miért?
− Ez ellen így semmi esélyed, tesó. Ha nem pihened ki magad, ott maradsz a ketrec alján megnyomorodva. És akkor még szerencsés voltál.
Máris visszadőlök aludni. Nem sok sikerrel. Amikor elnyom az álom, otthon járok, a cserepesre száradt földeken szaladgálok mezítláb, mögöttem a húgom és az öcséim trappolnak, fölöttünk barna madarak köröznek, és folyvást a fejünkre szarnak. Ám a barna madarak idővel mindig repülőgéppé, a hulló madárszar meg bombává változik. Az öcséim elpárolognak, helyükön csupán egy kráter, a húgom még él egy ideig, pedig csak a fele maradt meg. Képtelen vagyok megfogni a kezét. A hányás ízére ébredek. Alig öt percig tart az álom. Mindig. A falon túl a nyüszítő muzsika. Így megy óráról órára, egész este, fél éjszaka.
Végül átkopogok. Ahogy Japán tanácsolta. Hátha tudnak zene nélkül is élni.
Az öregasszony nyit ajtót, akivel a lépcsőházban nagy ritkán találkozni szoktam. Mondom, miért jöttem, de nem érti. Honnan jöttek ezek, villan át rajtam, milyen nyelven kellene…? − nem gondolhatom végig, az öregasszony helyén megjelenik egy fiatal fiú. Ijedt tekintet.
− A zenét, ha levennétek – morgom neki. – Nem tudok aludni. És ha nem tudok aludni, megdöglök holnap.
− Zene? – kérdez vissza értetlenül.
− A zenét? – hallatszik egy női hang a lakás belsejéből.
− Igen! Ha kikapcsolnák… Hogy tudjak aludni.
− Ha nincs zene, a lány nem vesz levegőt – a női hang fásult, fáradt, színtelen.
− Nem jönne ki?
A fiú mögött megjelenik egy harmincas éveiben járó, elgyötört arcú asszony.
− A lányom – mondja, s mosolyogni próbál. A fogai barnák. – Beteg. Ha kikapcsoljuk a zenét, nem akar levegőt venni.
− Jön, néz! – kerül elő újra a vénasszony, szélesre tárul végre az ajtó, és inas, madárlábszerű kezek ragadnak meg, húznak befelé. A parányi lakásban (még az enyémnél is kisebb) heten zsúfolódnak össze. A fiún kívül mind lányok és asszonyok. A szoba közepén, rozoga széken ül a lány, aki nem vesz levegőt, ha elhallgat a zene. Mint egy bábu. Vagy egy hulla.
− Amióta az apja meghalt, ilyen – mutat rá az elgyötört arcú nő.
− Az apja? – vonom föl a szemöldököm.
− A férjem, Leonidas. Alighogy meghalt, kitettek minket az utcára, három nap múlva találtam csak ezt a lakást. Addigra Maria majdnem megfulladt. Azóta pedig ilyen.
− Értem – a torkom olyan száraz, hogy azt hiszem, szétszakad a beszédtől. – Nem is zavarok.
Elindulok kifelé.
− Nem haragszik?
− Hagyják azt a zenét, nincs jelentősége – vetem vissza az ajtóból.
Bezuhanok az ágyamba, forgolódom tovább. Amikor elnyom az álom, otthon járok, cserepesre száradt földek, mezítláb, a húgom és az öcséim, fölöttünk barna madarak, fejünkre potyogó madárszar, repülőgépek, bombák, kráter, féllány-húgom kinyújtott keze, ami hiába nyúlik felém, aztán elsodorja egy megkínzott ábrázat, olyan hatalmas, hogy kitakarja a világot, orrán-száján vér szivárog, a szeme duzzadt, jobb karja tehetetlenül lóg…
− Üsd! – hallom Rozmárt, s én még egyszer lesújtok, beleadva apait-anyait, és a megkínzott ábrázat azonnal eltűnik.
Fölriadok.
− Leonidas – suttogom.
Eszem egy keveset, elindulok. Korán van még, de semmi értelme tovább húzni az időt. A lépcsőházban találkozom az öregasszonnyal, szatyorral igyekszik hazafelé.
− Jó napot – köszönök, ő csak biccent, motyog valamit, amit nem értek.
− A fia volt? – szegezem a kérdést a hátának, mert időközben elhaladtunk egymás mellett.
Az öregasszony megtorpan, visszafordul, bámul.
− A lány apja, aki meghalt, a fia volt?
Csak néz.
− Leonidas! – szinte már kiabálok. − A fia?
− Leonidas halott – mondja.
− Hogyan halt meg?
− Ketrecharcos volt – hallom az elgyötört arcú nő hangját a lépcső tetejéről. – És a ketrecharcosok meghalnak. Viszontlátásra! − érthetetlen nyelven újabb szavakat mond. Talán elismétli az anyanyelvén is, amit mondott. Tudja. Az igazságot. A ketrecharcosokról.
Amikor a ketrecben állok, az üvöltő, ordító, nyálfröcsögtető nézők előtt, s várom, hogy beengedjék az ellenfelet, Japán sírni kezd. A szemem sarkából látom. Én nem sírok. Várom az első ütést. Amit a második követ. Míg el nem érkezünk az utolsóhoz. Akkor majd azt mondják az ellenfelemnek, üsd!, ahogyan nekem mondták. S amiképpen én Leonidast, ő engem fog ütni még akkor is, még a legvégén is, mert nincs kímélet. És nem is érdemeljük.