PORTRÉ
-1
archive,tag,tag-portre,tag-76,stockholm-core-1.2.2,select-theme-ver-5.3,ajax_fade,page_not_loaded,wpb-js-composer js-comp-ver-6.4.1,vc_responsive

Szirmai Panni – ÉLETCÉL

Nálatok miért csak egy gyerek van? Nem akartatok többet? Olyan jó lenne Vologyának egy húgocska. Meg neked is jót tenne, ha babázhatnál még

Bene Zoltán – KÍMÉLETLENÜL

Délutánonként kialvatlanul ébredek, mióta beköltöztek a szomszéd lakásba. Pedig jólesne az alvás, szükségem is lenne rá. Ha nem pihenem ki magam, az életemmel játszom. Koncentrálnom kell, olyan erősen és hosszan, hogy azt nem lehetséges fáradtan, törődötten. − Ma éppen, hogy megúsztad, tesó − mondta a minap

Taizs Gergő – vedlés

hogyan nőnek a rákok erről mesélt az egyre kényelmetlenebb meszes váz ledobásának meg- megismétlődő rituáléjáról mikor a testhez simuló merev héj képtelen tovább tágulni és követni a térfogat-növekedést   a nyomasztó szorítás el- viselhetetlenségéről a fojtogató félhomályról és a növekedéssel járó vedlésről mesélt hogyan növesztenek újra a ragadozók elől komor kövek alá bújva tágasabb kitinpáncélt a puhatestű lények   arról mesélt ezt a folyamatot csak egyféleképp lehet és

Fecske Csaba – LEGFŐKÉPP NEKI

lány ül a kerekesszékben a  levegőbe betonozva az arc senkiföldje nem műveli érzelem takarója a semminek ez a fiatal test csak van magának mint útszéli kő amiben megbotlik olykor a figyelmetlen idő –   mit észlelnek a mélyen ülő szemek unottan nyelik el a fényt bejáratai elhagyatott barlangnak ahol mint alvó denevérek fejjel lefelé lógnak a dermedt gondolatok  –   kezek

Taizs Gergő – a bezártság anatómiája

precíz bemetszés az ég alján az átázott textúrából vörös fény csöpög a tájra már mióta nem számolom a hajnali hegeket csak úgy átfolyatom a reggeleket az azsúros emlékezeten ez a nap is így indult   a tudat a sarokban mint szú a fában ha serceg tompán reszket vonaglik új utat kutat menekülne de nincs hova társas magányzárka

Dobosi Bea – AZ ÉN ÜGYEM

Mifelénk nincs foglalkozásuk, csak munkájuk az embereknek. Testüket a ruha alatt sosem éri a nap. Hajlataikban éjjel megmozdulnak az idegen testek, kézfejükön munka közben kidülled az ér. A temetőben a földből kifordult fűcsomók közt dülöngélő kőkeresztek, a szél himbálja a vödröt a kút hengerén. Az asszonyok

Taizs Gergő – jelen lenni

a sorvadó tekinteten át mélyen belátni a szemgödörbe a porlepte gondolatokig, ahol megrekedt az idő, és a félbetört mozdulatok mentén kiszáradt végtagok sorjáznak láthatatlant tapint a sötétben, a szárazságot éjjeli képekkel oldja: álmában tenger vagy patak partján ül, ebihalakat bámul vizeshordóban, bárkinek a nevét írja a vízre, hullámzás, csobogás, kopoltyús lárvák rajzása oszlatja szét aztán, mintha kerítésléceket venne sorra, melyek

Taizs Gergő – HOLNAP VOLT

ma azon igyekeztem hogy még ne emlékezzem a holnapra játék nélküli megfejtésre előrehozott választásra hogy elfeledjem a megtörténtté válás eljövendő perceit centiméterről centiméterre közelebb az ismert bekövetkezéshez az orrlyukak tágabb értelemben sem szívhatnak be ismerősebb levegőt hát ezt akartam elkerülni ott ültünk mi hárman te én és a holnap a nagyszobában mindhiába

Szabó Attila – EGY KIHALÁSRA ÍTÉLT FAJ

Kihűlő csontokról, mosdatlan öregekről kellene beszélni, az infúzióvégekre tapadt ujjlenyomatokról, vagy arról, ahogy kapára támaszkodva megállt egy pillanatra nagyapám, mielőtt összeesett a krumplibokrok között. Levetkőztetni egy öreg, halott testet, akár egy gyereket az esti fürdetésnél, és odabújni mellé utoljára, könnyek nélkül. Emlékekbe kapaszkodni, meghámozni, apróra vagdalni módszeres figyelemmel, miként a cefrének szánt szilvát a hordóba, azt

Ács József – A CÉKLALEVES VISSZANÉZ

látja megáll bennem a kanál figyeli vergődésemet az ütéseket most visszaadja az asztal hófehér téglalapja mint nyár közepén téli pusztaság nem könyvek pecsétes lapjai a tested tanít meg lemondani rád zárul – hogy nyugodtan alhass – mint műtét után összevarrt has néznek a ráncok a falrepedések hallgat a függöny fényes négyszöge láthatatlan csomagot bontok spárgája vércsík ujjamon anyám büszke