Skip to content Skip to footer

Bene Zoltán – KÍMÉLETLENÜL

Délutánonként kialvatlanul ébredek, mióta beköltöztek a szomszéd lakásba. Pedig jólesne az alvás, szükségem is lenne rá. Ha nem pihenem ki magam, az életemmel játszom. Koncentrálnom kell, olyan erősen és hosszan, hogy azt nem lehetséges fáradtan, törődötten.

− Ma éppen, hogy megúsztad, tesó − mondta a minap Japán, és az ép szemében mintha valódi aggodalmat láttam volna.

− Ne félts − sziszegtem. A felső ajkam rohadtul fájt, nem tudtam rendesen beszélni.

− Nem téged, a pénzét félti − vigyorgott Rozmár, mire Japán dühösen felhorkant.

− Szerintem máshol van dolgod, főnök – jegyezte meg komoran.

Japán sosem járt Japánban, az anyja kínai volt, az apja ukrán, s mióta a fél szemére megvakult, nekem segít. Rozmár se járt soha a sarkvidéken, de ha egyszer kitennék a fagyos tengerpartra, senki nem venné észre, hogy egy ember, s nem egy hurkásan hájas tengeri emlős heveredett végig a jégen.

− Meglehet, nősténynek nézne valamelyik bika, és megprütykölne − húzta Oleg, a kamcsatkaiak mindenese −, én meg ott állnék egy csónakban, és röhögnék rajtad!

− Amíg egy jegesmedve ki nem rántana abból a csónakból, tesó – ingatta a fejét Japán.

− Vagy egy cet – tódított Sárika, a csontroppantó.

A fészkes fenébe, próbálom kirázni a fejemből a zsongást és a tompa fájdalmat. A szomszédban még mindig szól a muzsika.

− Valami nyöszörgés meg puffogás, és ezt nevezik zenének – magyaráztam Japánnak valamelyik nap.

− Menj át, kopogtass be, kérd meg, hogy halkítsanak – javasolta.

− Tudod, hol lakom, nem?

Japán bólintott.

− Mit ér ott a halkítás, szerinted? Ha egy pók fingik hálószövés közben, azt is hallani.

Bár pókok nincsenek ebben a háztömbben, jut eszembe most, a penészes falakat nem kedvelik.

Föltápászkodom, megmosakszom, fogat is mosok. Fáj, a fene essen belé. A szám is, néhány fogam is. Félek, egyik-másik végzetesen meglazult az idők folyamán. Pedig otthon, egyszer, csudarégen, igen, igen: otthon még a vasat is elharaptam. Vagy a fene tudja. A kőkeményre szikkadt kenyeret biztosan. Nem olyan régen bezzeg még egy fülbe is belesajdult…

Sárika, a csontroppantó minden nap alaposan átnézi a számat. Övig érő szakállú, dús, hosszú hajú, rezes orrú vénség, fénykorában a ketrec hőse volt, úgy törte a sípcsontokat, hogy a közönség füldugóval járt a meccseire. Mióta öreg és heroinista, a fogainkat vizslatja, szakértően kiválasztja a megfelelő fogvédőt, lelögyböli a csapnál, aztán betolja a szánkba.

Megcsörren a telefonom. Japán az, ki más lenne.

− Aludtál?

− Nem túl jól.

− Zenéltek?

− Ja.

− Ma egy ritka nagy tahót fogtál ki, de mondjuk azt, hogy papírokat kell intézned a hivatalban, s halasszuk holnapra a meccset.

− Miért?

− Ez ellen így semmi esélyed, tesó. Ha nem pihened ki magad, ott maradsz a ketrec alján megnyomorodva. És akkor még szerencsés voltál.

Máris visszadőlök aludni. Nem sok sikerrel. Amikor elnyom az álom, otthon járok, a cserepesre száradt földeken szaladgálok mezítláb, mögöttem a húgom és az öcséim trappolnak, fölöttünk barna madarak köröznek, és folyvást a fejünkre szarnak. Ám a barna madarak idővel mindig repülőgéppé, a hulló madárszar meg bombává változik. Az öcséim elpárolognak, helyükön csupán egy kráter, a húgom még él egy ideig, pedig csak a fele maradt meg. Képtelen vagyok megfogni a kezét. A hányás ízére ébredek. Alig öt percig tart az álom. Mindig. A falon túl a nyüszítő muzsika. Így megy óráról órára, egész este, fél éjszaka.

Végül átkopogok. Ahogy Japán tanácsolta. Hátha tudnak zene nélkül is élni.

Az öregasszony nyit ajtót, akivel a lépcsőházban nagy ritkán találkozni szoktam. Mondom, miért jöttem, de nem érti. Honnan jöttek ezek, villan át rajtam, milyen nyelven kellene…? − nem gondolhatom végig, az öregasszony helyén megjelenik egy fiatal fiú. Ijedt tekintet.

− A zenét, ha levennétek – morgom neki. – Nem tudok aludni. És ha nem tudok aludni, megdöglök holnap.

− Zene? – kérdez vissza értetlenül.

− A zenét? – hallatszik egy női hang a lakás belsejéből.

− Igen! Ha kikapcsolnák… Hogy tudjak aludni.

− Ha nincs zene, a lány nem vesz levegőt – a női hang fásult, fáradt, színtelen.

− Nem jönne ki?

A fiú mögött megjelenik egy harmincas éveiben járó, elgyötört arcú asszony.

− A lányom – mondja, s mosolyogni próbál. A fogai barnák. – Beteg. Ha kikapcsoljuk a zenét, nem akar levegőt venni.

− Jön, néz! – kerül elő újra a vénasszony, szélesre tárul végre az ajtó, és inas, madárlábszerű kezek ragadnak meg, húznak befelé. A parányi lakásban (még az enyémnél is kisebb) heten zsúfolódnak össze. A fiún kívül mind lányok és asszonyok. A szoba közepén, rozoga széken ül a lány, aki nem vesz levegőt, ha elhallgat a zene. Mint egy bábu. Vagy egy hulla.

− Amióta az apja meghalt, ilyen – mutat rá az elgyötört arcú nő.

− Az apja? – vonom föl a szemöldököm.

− A férjem, Leonidas. Alighogy meghalt, kitettek minket az utcára, három nap múlva találtam csak ezt a lakást. Addigra Maria majdnem megfulladt. Azóta pedig ilyen.

− Értem – a torkom olyan száraz, hogy azt hiszem, szétszakad a beszédtől. – Nem is zavarok.

Elindulok kifelé.

− Nem haragszik?

− Hagyják azt a zenét, nincs jelentősége – vetem vissza az ajtóból.

Bezuhanok az ágyamba, forgolódom tovább. Amikor elnyom az álom, otthon járok, cserepesre száradt földek, mezítláb, a húgom és az öcséim, fölöttünk barna madarak, fejünkre potyogó madárszar, repülőgépek, bombák, kráter, féllány-húgom kinyújtott keze, ami hiába nyúlik felém, aztán elsodorja egy megkínzott ábrázat, olyan hatalmas, hogy kitakarja a világot, orrán-száján vér szivárog, a szeme duzzadt, jobb karja tehetetlenül lóg…

− Üsd! – hallom Rozmárt, s én még egyszer lesújtok, beleadva apait-anyait, és a megkínzott ábrázat azonnal eltűnik.

Fölriadok.

− Leonidas – suttogom.

Eszem egy keveset, elindulok. Korán van még, de semmi értelme tovább húzni az időt. A lépcsőházban találkozom az öregasszonnyal, szatyorral igyekszik hazafelé.

− Jó napot – köszönök, ő csak biccent, motyog valamit, amit nem értek.

− A fia volt? – szegezem a kérdést a hátának, mert időközben elhaladtunk egymás mellett.

Az öregasszony megtorpan, visszafordul, bámul.

− A lány apja, aki meghalt, a fia volt?

Csak néz.

− Leonidas! – szinte már kiabálok. − A fia?

− Leonidas halott – mondja.

− Hogyan halt meg?

− Ketrecharcos volt – hallom az elgyötört arcú nő hangját a lépcső tetejéről. – És a ketrecharcosok meghalnak. Viszontlátásra! − érthetetlen nyelven újabb szavakat mond. Talán elismétli az anyanyelvén is, amit mondott. Tudja. Az igazságot. A ketrecharcosokról.

Amikor a ketrecben állok, az üvöltő, ordító, nyálfröcsögtető nézők előtt, s várom, hogy beengedjék az ellenfelet, Japán sírni kezd. A szemem sarkából látom. Én nem sírok. Várom az első ütést. Amit a második követ. Míg el nem érkezünk az utolsóhoz. Akkor majd azt mondják az ellenfelemnek, üsd!, ahogyan nekem mondták. S amiképpen én Leonidast, ő engem fog ütni még akkor is, még a legvégén is, mert nincs kímélet. És nem is érdemeljük.

Tomek Kaczor, Lengyelország | Portré, 1. díj, egyedi, Jelölt, Az év sajtófotója
a Duży Format, Gazeta Wyborcza számára
Ewa, a 15 éves örmény lány kerekesszékben ül a Podkowa Leśna-i menekülttáborban, Lengyelországban. A reményvesztettség szindrómára jellemző katatón állapotból tért magához. A reményvesztettség szindróma öntudatlan és magatehetetlen állapotot idéz elő. A hosszadalmas menekültügyi eljárás lelki traumája okozza gyerekeknél. Az átmeneti enyhülést, majd a fokozatos visszatérést a normális működéshez az életkörülmények javulása váltja ki. Ewa akkor betegedett meg, amikor Svédországban veszély fenyegette családjukat, hogy kitoloncolják őket Lengyelországba, ahová eredetileg érkeztek menekültként. Féltek, hogy visszaküldik őket Örményországba. Ewa betegsége ellenére a családot valóban visszairányították Lengyelországba, ahol nyolc hónappal később Ewa magához tért.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2020. szeptember 24 – október 25.

Leave a comment