Skip to content Skip to footer

Kapitány Máté – VAN ODAFENT VALAMI

Azt mondják, van odafent valami, de tévednek. Ha valaki, én tudom. Ők csak azokat a tompa dobbanásokat hallják, én azonban minden áldott nap megállok a lyuk alatt, minden egyes nap, ha mondom, és csak bámulom a leszüremlő fényt. Hagyom, hogy melengesse arcomat, átitassa bőrömet, pórusaimon át egészen a szövetekig hatoljon. Rajtam kívül senki sem ismeri a lyukat, nem kötöm bárki orrára a létezését. Mert akkor aztán tolonganának, susmorognának, vad elméleteket gyártanának. Akkor aztán borulna a rend, amit oly nagy erőfeszítéssel teremtettem népünk számára. Az igazat megvallva, nem pontosan értem, mi is ez a nyílás. Azt látom, hogy odafent kéklik valami, és hogy a fény vakító forrásból ered. De hogy miként keletkezett világunk tetején ez a kerek nyílás, hogy mi ez a kékség, és mi ez a vakító fény… nem, nem tudom.

Néhány éve halt meg édesapám, akkor lettem népünk új vezére. Nem volt egyszerű az indulás. Fiatal még, mondták, tapasztalatlan. Bizonyítanom kellett, hát bizonyítottam szigorral, vasakarattal, a megfelelő emberek magam mellé állításával, a kétkedők eltávolításával. Eleinte csak a fiút, a puhány, elhízott fiút látták bennem, így aztán hamar tennem kellett érte, hogy felnőttebbé váljak mindüknél. Felnőtté, aki irányt mutat, aki akkor is betartatja az irányt, ha nem látszik még a cél. De mostanra elült a vihar, és benne elnémult minden hang, ami bukásomról suttogott. Mostanra elfelejtették apámat, engem pedig elfelejtettek fiúnak látni.

A lyukat pár hónapja fedeztem fel. Addigra szokásommá vált járni az alagutakat, magányosan kóborolni világunk peremén. Úgy gondoltam, egy jó vezetőnek ismernie kell minden sziklát és repedést, a kőomlások és a források helyét, hol pöfög a kéngáz, hol töri meg az üreg monotóniáját egy-egy vaskossá hízó cseppkőoszlop. Meg aztán csendre is vágytam, egyedüllétre. Szerettem ezeket a sétákat, szerettem érezni, hogy most csak a testem mozog, az elmém pihen. Hogy visz a lábam, és hallom, miként ropog bakancsom alatt a törmelék. Szerettem, amíg meg nem pillantottam a lyukat. Mert akkor rádöbbentem, hogy a nyílás, bármilyen felszabadító érzés is ott állni alatta, a fény fürdőjében, és bármilyen szép is az az átható kékség, ez a nyílás mindennél veszélyesebb. Mert nem szabad, hogy legyen odafent valami, nem szabad, hogy bármi ilyesmit sugalljon. Ha világunk ilyen szélesre tárná kapuját, azt már nem tudnám kordában tartani. Az irány, amit e pokoli években elfogadtattam a közösséggel, egyszeriben új, beláthatatlan ösvényekké szálazódna szét. Így tehát rettegni kezdtem, nehogy más is felfedezze. Mindennap eljöttem a lyukhoz, talán így ellenőrizve, hogy valóban ismeretlen maradt-e a többiek számára, talán mert nem tudtam lemondani a rám szakadó fényről, és arról a hűvös, illatos fuvallatról, ami a sötétlő kövek közé szánkázott. Mindennap jöttem, de már nem a felelős vezér birodalomjáró lépteivel, hanem lopakodva, és állandóan a hátam mögé lesve, nem követ-e valaki. Settenkedve, akár egy tolvaj.

Mi lesz, ha valaki mégis rátalál? Ha van odafent valami, valaki? Nem, nem lehet ép ésszel kibírni ezt a folytonos rettegést. Tenni kell ellene. Csak a puhány, kövér fiú bújik a félelem láncingébe. A vezér cselekszik. Egyetlen ember volt csak, akiben legalább szemernyit bízni mertem. Az öcsém.

Pssszzzzt…. Ébresztő, öcsi… Gyerünk, kelj fel! Öcsém morog, forgolászik, ám mikor magához tér, és rájön, ki költögeti, rögvest más arcát mutatja. Volt idő, amikor szerettem volna, ha öcsém szeret. Most már örülök, hogy tart tőlem. Kettőnk viszonyában, figyelembe véve pozíciómat, ez sokkalta hasznosabb kapocs. Felkászálódik, körbepillant. A falra vetített számjegyeket bámulja kókadtan. Éjjel van, két óra. Mindenki alszik. Öcsém értetlenül néz rám. Nyomás, intek neki, és elindulok. Hallom, hogy csoszogósan lépdel utánam. Az álomtól még nehéz a feje, itt-ott megbotlik a kövekben, pedig ő is remekül ismeri a járatokat. Gyerekként rengetegszer kergetőztünk és bújócskáztunk az alagutak és tárnák végtelen rendszerében. Most más dolgunk van. Be kell tömni az istenverte lyukat.

Mikor megpillantja, a maradék álom is kipereg szeméből. Sovány, nyúzott arcán az ámulat és a félsz keveréke játszik. Mi ez, kérdez rá a nyilvánvalóra. Válasz helyett megtaszajtom a vállát, hogy kizökkentsem a dermedt bűvöletből. Na, mondom, ezt kell betömni. Értetlenkedve fordul felém. Miért kellene betömni, mikor ez valami csoda. Igaza van, gondolom, persze, hogy igaza van, nem volt soha hülye gyerek. Néhány óra múlva Isten tekintete ragyog ránk. Most még valahol bújkál a fény forrása, sötét van odafent is. Ez egy lyuk, testvér, mordulok rá, semmi több. A lyukakat meg be kell tömni. Ledobom hátamról a zsákot. Acélsodronyhálót, szeget, kalapácsot, vakolókanalat, glettanyagot, purhabos flakont veszek elő. Öcsém csendben figyeli, ahogy akkurátusan sorba rendezem a munkaeszközöket. Ki tud még a lyukról, kérdezi. Haragvó pillantást vetek rá. Felejtsd el a lyukat, vedd úgy, hogy nem is láttad. Lehet, hogy hiba volt megbízni benne. De nem értek a falazáshoz. Viszont én vagyok a vezér. Engedelmeskedsz, és betömöd a kurva lyukat. Hálót feszítesz alá, köveket hordasz a sodronyra, majd glettel egymáshoz tapasztod, befeded a köveket, purhabbal kitöltöd a réseket. Egy napod van rá. Ő hol az eszközöket, hol a lyukat nézi. Odafent a feketéből sötétszürke, majd kékesszürke színre vált a semmi. Megragadom a sodronyhálót és a kezébe nyomom. Este visszajövök ide, addigra kész legyél! Ne feledd, ki vagyok! Ne feledd, miket tettem. Sarkon fordulok, otthagyom. Ahogy sietek végig a járaton, hallgatózom: hátha máris munkához látott.

Temérdek dolgom van, percnyi szünet sem jut, sorra járulnak elém kérdéseikkel, panaszaikkal. Mégsem tudok semmi másra gondolni, mint a nyílásra. Néhányan a vezérkarból észre is veszik nyugtalanságomat. Jól érzi magát, kérdezik, tudunk segíteni valamiben? Nem felelek. Már a kezdet kezdetén megtanultam, hogy a gyöngeségnek még a látszatát sem szabad kelteni. Hogy ezek a hiénák, nyálzó dögevők korántsem akarnak segíteni, éppen ellenkezőleg, alig várják, hogy ellágyuljak, hogy beadjam derekamat, és megfáradva azt mondjam, igen, igen, könyörüljetek végre, vegyétek le vállamról ezt a roppant terhet. Összeszedem magam, arcomra a mostanra jól begyakorolt, mások által megfejthetetlen kifejezést erőltetem. Jól van, gondolom, ez most is működik. Hátrébb lépnek, szó nélkül fejet hajtanak, és csalódottan szétszélednek. Már csak néhány órát kell kibekkelni.

A fáklyák és a neoncsövek együttes erővel ontják a világosságot, de üregeinkben így is félhomály honol. Mintha megrekedtünk volna az alvás és ébrenlét határán. Aztán egymás után lekapcsolják a fényeket, eloltják a fáklyákat. Nyugovóra térnek. Nekem saját hálótermem van, gránitfalú, komor, de ünnepélyes. Megvárom, amíg mindenki saját hálókamrájába vonul, amíg a sziklafolyosókon hömpölyögni kezd az a hátborzongató, de valahol békés moraj: ezernyi lélek lelassult fújtatása. Akkor aztán halkan, lábujjhegyen kiosonok a járatokba, majd nesztelenül, mint az árnyak, suhanok a reményeim szerint már betapasztott lyuk felé.

Még nem látom a célt, de elég megéreznem a hűvös fuvallatot, hogy tudjam, öcsém nem engedelmeskedett. Befordulok az utolsó kanyarban. Ő ott térdepel a lyuk alatt, nyaka hátrafeszítve, arcát ezüstös fény világítja. A munkaeszközökhöz nem nyúlt, ugyanúgy sorakoznak egymás mellett, ahogyan kipakoltam őket a zsákból. Van valami igazán szép abban, ahogyan öcsém ott térdel. Mégis elönt a harag. Nem, nem is harag ez, gyűlölet. És talán nem is öcsémet gyűlölöm, hanem a tényt, hogy a lyuknak tűnnie kell. Mégis öcsémet gyűlölöm, hogy nem volt képes arra, ami nekem sem ment. Meghallja, hogy jövök. Ahogy rám pillant, bőrén, szemén látom, nem is olyan régen még sírt. Felmutat. Odafent a feketeségben fehér pontok pislákolnak. Itt voltam egész nap, mondja halkan. És amit láttam, másnak is látnia kell. Nincs jogunk betömni ezt a lyukat. Szólnom kell róla a többieknek is. Értsd meg… Hangja szinte könyörgő.

Nem szólhatsz róla senkinek, jelentem ki ellentmondást nem tűrve. És most végre megfogod a kalapácsot, a szeget, a sodronyhálót, és munkához kezdesz. Ha kell, egész éjjel a hátad mögött állok, amíg nem végzel. Kezébe nyomon a kalapácsot. Ő egy darabig forgatja tenyerében, majd ledobja a földre. Nem teszek semmi ilyet, szól, és dacosan elfordul. Újra a fenti világot nézi. Ekkor fékezhetetlen indulat önt el. Ostoba, te szerencsétlen ostoba, nem értesz te semmit! Nem érted, hogyan működik a rendszer, hogyan működik az ember. Sosem cipelted azt a súlyt, amit én. Te csak bámulsz, és gyönyörködsz, és neheztelsz rám, és jó lehetsz, tiszta, együgyű. Én azonban nem, én egyik sem lehetek. Térdel előttem, háttal nekem. Ahogyan hátrafeszíti nyakát, ahogyan a magasságba szúrja tekintetét, csak fejbúbját és lapos homlokát látom. Milyen sokat néztem gyerekként is ezt a fejbúbot és ezt a homlokot. Mindig azt gondoltam, ő jobban hasonlít apánkra, mint én. Leguggolok, felveszem a kalapácsot, felegyenesedem. Még egyszer lepillantok öcsémre. Hallgatom, ahogy lélegzik. Nem. Nincs odafent semmi. És nem is lesz.

 

Katie Orlinsky, USA | Környezet 3. díj, sorozat
a National Geographic számára,
Az Északi-sarkvidéken a fagyott altalaj gyorsabban enged fel az éghajlatkutatók előrejelzésénél, és az olvadás közben felszabaduló gázok gyorsíthatják a globális felmelegedést. Az északi félteke szárazföldjeinek 24%-a permafroszt, szénben gazdag fagyott talaj. Miközben felenged, szén-dioxid és metán szabadul fel. Az olvadás a térségben élő emberek életét is befolyásolja: alámossa a házak alapját, megváltoztatja a tájat, elárasztja a jégkamrákat (a fagyott talajba ásott házi hűtőket), és megromlik bennük az élelmiszer.
Josiah Olemaun fiatal bálnavadász megpihen, miközben bálnahúst pakol a családi jégkamrába az alaszkai Utqiaġvik településen.
WORLD PRESS PHOTO kiállítás a Magyar Nemzeti Múzeumban
2020. szeptember 24 – október 25.

 

Leave a comment

0/100