Ujjaim begyéről lefoszlik a hús, körmöm alól kiserken a vér, annyiszor próbáltam már átszakítani a valóság szürke szövetét – a vasúti híd rozsdálló acéltraverzeit nézem, ha el tudnám hajlítani, talán átdöfnék az eget, én pedig benézhetnék a kulisszák mögé, és megtalálnám a magam igazát.
Hajnalodik – bádogcsónak pöfög el a folyó színén, hullámokat kelt, melyek átrendezik az uszadék, ázott karton, irizáló vegyszer- és olajfoltok mozaikját – egy part menti bádogviskóban tranzisztoros rádió szól, az ablakból lavórnyi habos folyadékot zúdít a folyóba két csenevész kéz – a csónak eltűnik a kanyarban, és arra gondolok, el kellene tűnnöm nekem is, a vízumom lejár, tárcám és gyomrom lassan és végleg kiürül, repülőre kellene szállnom és megszöknöm, amíg még lehet – mégsem mozdulok, nap nap után halasztom az elutazást, mert fogva tart a folyó, és a szörnyű sejtés – talán csak napjaink vannak hátra.
Mikor, hogyan kezdődött? Két évtized és több ezer kilométer távlatában, a paranoia első finom érintésével. Húszéves voltam, a kollégiumi szobám ágyán hevertem egy halottsovány, táskás szemű medika társaságában, és együtt néztünk egy dokumentumműsort az agyat megtámadó prionbetegségekről, kururól és Creutzfeld-Jakob-kórról – a képernyőn agysorvadásos marha botladozott, összerogyott, végtagjai vonaglottak, a lány pedig ölébe vonta fejemet, és hosszú, finom ujjaival a koponyámat masszírozta, mintha máris az árulkodó szimptómákat keresné.
Aztán a prionokról beszélt, a ritka és különös fehérjékről, melyeknek rendkívül kedvező energiaszintjük szinte tökéletes stabilitást adott. A prionok ellenállnak a magas és alacsony nyomásnak, nem bomlanak el háromszáz Celsius fokra hevítve sem, élettartamuk pedig többszöröse a fehérjéknek, amik az emberi szervezetet alkotják.
Talán nem is betegség, nevetett fel idegesen, csak evolúciós ugrás – ezren belehalnak, de az ezeregyedik esetben a romlandó fehérjekocsonyát leváltja valami tartósabb, valami más… Fölém kerekedett, combjai oldalamat szorították, hosszú ujjai lejjebb siklottak halántékomról, és már a torkomat markolászták. Talán csak egy kis lökés kell, fúlt el a hangja, egy kis segítség, hogy átbillenj a mezsgyén…
Megborzadva ráztam le magamról, és ugrottam talpra, valami olyat morogtam, hogy le kell rohannom a sarki presszóba, valaki vár – már az utcán jártam, de még mindig magamon érzetem a tévébeli agysorvadásos beteg tompa tekintetét, és nyakamon a hulla-hideg ujjakat.
Azon a napon veszítettem el gondtalanságomat – túl diplomán, munkahelyeket váltva járhattam akárhol, szökhettem bárhova, ha új típusú vírusbetegségről, új, mindennél ellenállóbb baktériumtörzsről, egzotikus gombafertőzésről hallottam, magamon éreztem a tompa tekintetet és a hideg ujjakat – az evolúciós ugrást vártam, azt a másik valóságot, amely feleslegessé tesz minket, roskatag húslényeket; csak a napokban jöttem rá, milyen ostoba voltam – a változást nem holmi mikroszkopikus lények hozzák el, hanem mi magunk.
A gyanú akkor sejlett fel bennem, mikor a városiak életét figyeltem. Nap nap után ugyanazok a rituálék: a nyomornegyedek lakói csónakjaikkal evickélnek a vízen, fuvarra vagy csodára várva, guberáló kölykök egyensúlyoznak a szemétszigeteken, akár a gázlómadarak, túrnak a használt óvszerek, rongyok, felpüffedt hasú kutyatetemek közé, vagy rogynak le nyomorúságos birodalmuk szennyből kimentett matracaira. Itt még a fény is más, feltörekvő, startup szervez hulladékmentesítést, hipster vezérei egy dollárt fizetnek egy font összegyűjtött műanyagért, amelyből ékszereket készítenek és adnak el húszszoros haszonnal, a környezettudatosság jegyében. De változás sehol, újra és újra ugyanazokat a köröket járja be a folyóparti élet: mohó testek a szemétből szerzett pénzzel a legközelebbi boltba rogyadoznak, lábak topognak türelmetlenül, véreres szemek villognak, aszott kezek kapnak a termékek után, tépik falánk dühvel a csomagolást – a nap végére minden visszatér oda, ahonnan elindult, a kihalászott hulladék helyén új műanyag-foszlányokat sodor a víz.
Gyerekek és aggastyánok, férfiak és nők, munkások és semmittevők, tébolyodott csavargók, akik éppúgy lehetnek szentek, mint gazemberek; milliónyi lélegző, ürítő, álmodó test szenved, gürcöl inaszakadtáig, szaporodik és pusztul – mi végre? Élnek, megöregednek és meghalnak, testük elmállik a sírgödörben vagy a folyó mossa magával őket – eltűnnek, és létezésüknek nem marad más nyoma és értelme, mint pár száz kilónyi műanyag szemét, amelyet szétszórtak életük folyamán.
„A folyó lényegében halott” – dokumentumfilm-hang kattan, sorolja a száraz adatokat, az óceánba sodort vegyszertonnákat és olajköbmétereket, a polietilén-szemcsék milliárdjait. A beteges habokat nézem, a lustán egyesülő és sejtként osztódó hulladékfoltokat, az ősgyík-tarajra emlékeztető fólialebenyeket, zsákállatként duzzadó nejlonzacskókat, dülledt hüllőszem módján rám meredő buborékokat, és érzem, a hang hazudik vagy téved – a folyó óriás testként moccan, megvonaglik, nehéz párák szállnak fel a színéről, én pedig megpillantom mögöttük a nagy ugrás utáni, másik valóságot, az embertelen és elpusztíthatatlan műanyag bioszférát, amely belőlünk él és táplálkozik, kinyújtja csápjait, a folyón át a tengerbe ömlik, elfoglalja a szárazföldeket és az óceánokat, és mikor már minden talpalatnyi helyet belep, nem lesz szüksége ránk sem. A műanyag-Moloch elpusztítja a feleslegessé vált gazdatesteket, és soha-le-nem-bomlásba dermedve megkezdi időtlen uralmát egész bolygónk felett.