Az igazi urakat ne palotákban meg kastélyokban, szolgahaddal körülvéve keresd. Menj falura, ott találod őket.
Már az apjuk apja is tudta, hogy mi a rend és a viselet: tiszta ing, kalap és rendes nadrág meg csizma. Zsebkendő, fújás után összehajtogatva. Templom. Utána kocsma, egyenes háttal, nem hangoskodva, megállva ott, hogy épp csak fejbe kólintson a bor. Nőt távolról csodálni, tisztelni, szülőktől engedélyt kérni sétára, anyósnak kezet csókolni, asszonyt elvenni, gyereket nevelni, hűséget megtartani. Az asztalnál ima és csend, meg kanalazási sorrend. Szülőt és gyereket magázni. A kéz csak nagy ritkán járjon el, amikor már végképp nem bír magával valamelyik pernahajder. Az öreget és a hagyományokat tisztelni, a társakat segíteni.
Az urak akkor is urak, amikor a földet túrják. Nem perlekednek Istennel, amikor csapásokkal sújtja őket, tudomásul veszik, ha két kézzel ad. Urak reggeli készülődés közben, urak a jószág etetésekor, urak ebédnél, ahogyan páratlan eleganciával szalonnát kanyarítanak a kenyérre bicskával. Urak, amikor elfogják a szökött tehenet. Urak, amikor adnak, és urak, amikor kérnek. De leginkább tánc közben azok, amikor ragyog róluk a büszkeség, az erő, a nemesség és a méltóság.
Urak mindenütt. Bretonok, szicíliaiak, pomerániaiak, tótok, mezőségiek. Orosz muzsikok. Dán parasztok.
De leginkább a Sierra de los Cuchumatanes mentén élő maja férfiak az urak, akik túlélve egy iszonyatos genocídiumot, felperzselt falvakat, éhezést, tömeggyilkosságot asszonyaik és lányaik szervezett megerőszakolását, a névtelen tömegsírok exhumálása közben is ugyanazok, mint mindig. Miért is lennének mások? Dologidő van, s most ez a dolog.