„a dallamod, Joanna Brouk, örömteli, s egyszerre bús” lelkemre vettem, mélyen beszívtam a porladó várost, sóder ülepedett tüdőmre, süllyedése halálos lepukkant térkövek hazudták a változás lózungját, fent poliészter jelszavaink valának zászlórúdján „mindig lesz valahogy” – üzente a folyami PET palack, „tititi-tátátá-tititi” – dalolták a madarak kócos-szikár dallamát dobolta bennem a kényelem, mikroműanyag jövő, atomjaira hasadt…