Már csak úgy ölellek, mint zakó a próbababát. Formát adsz, kitöltöd az űrt, a statikussá váló lélegzetet. Halott ölelés, mondhatnám így is, becézhetnélek a hiány apoteózisaként, akár egy levegőből kimetszett szabásmintát.
Cérna nélkül a varrótű kattogása.
Úgy gondolok rád, ahogy dzsungel közepén feszül a bunkerben megbújó gerillaharcos mutatóujjában a kitartó fegyelem, az utolsó parancs kétely…
