Az éjszaka közepén beállított hozzánk egy ember és szállást kért anyától. Azt mondta, megtehetné, hogy nem kér, hanem elveszi, amit akar, de nem szeretne bántani minket, egy nőt meg a kislányát, ő nem olyan fajta, és ezt mindenképp szerette volna tisztázni a legelején, mert semmi kedve álmából arra ébredni, hogy tök fölöslegesen mellkasába vágjuk a…
a pokol leszakadt kemenceajtaja
vörös fénnyel világítja meg
e világvégi kopár tájat idők vége idők kezdete
ahol és amikor megtörténhet bármi
és a dráma írott és íratlan szabályai szerint
meg is történik meg kell hogy történjen
két kipányvázott ló a kegyetlen vörösségben
az aljas levegőben nem látni de bizton tudható
hogy feláll hátukon a szőr reszket a bőrük
mint békanyálas őszi tó vize testük…
Nem haltam ám meg, csak pihenek kicsit. Hajnal óta gyűjtök, előbb egy törött tányér széle megvágta a lábamat. A folyó állítólag meghalt, de nekem tetszik, hogy tele van színes műanyaggal. Ebből élünk. Itt egyedül vagyok, és kedvem szerint mesélhetem a történetüket. A palackok a legfontosabbak. A félliteres kólás például a gimis srácoktól jön, amikor mozi…
Gyönyörű nő gépfegyverrel a kezében, leginkább avarhalomnak öltözve a megvédendő természet nevében
arcára árnyéksávot festett szépen, hogy a vadállományt őrizze. Gyönyörű nő gépfegyverrel a kezében,
föllép a vadak érdekében, egy egész erdő az ő inge. A megvédendő természet nevében
eggyé válik vele egészen, mint Földanya jön erre. Gyönyörű nő gépfegyverrel a kezében,
a jövő felől…
„a dallamod, Joanna Brouk, örömteli, s egyszerre bús”
lelkemre vettem, mélyen beszívtam a porladó várost, sóder ülepedett tüdőmre, süllyedése halálos
lepukkant térkövek hazudták a változás lózungját, fent poliészter jelszavaink valának zászlórúdján
„mindig lesz valahogy” – üzente a folyami PET palack, „tititi-tátátá-tititi” – dalolták a madarak
kócos-szikár dallamát dobolta bennem a kényelem, mikroműanyag jövő, atomjaira hasadt…
hiába indul minden reggel a kiragasztott fényképekkel képtelenség ott tartani őket falhoz szögezni a távollevőket ha az este lomha teste érkezik minden ház és utca megtelik a nagyapák az unokatestvérek az eltűnt sógorok fivérek jönnek a fiatalok sorban jönnek a főtéren a boltban árnyékuk ha nézed odébb rebben feltűnnek rég bezárt üzletekben ha ketten vannak…
fantomtagjaink nélkül nyüzsgünk jó ideje már álom csupán a tél és szóbeszéd csupán a nyár
a jövő most forr és buzog itt van mind aki életképes vizünk kellően langyos és kiszámíthatóan édes
közismert tétel tudja a nép két végtag untig elég sőt így jobban járunk hírlik sosem volt lábunk
Természet | 1. díj, egyedi Máté…
látja megáll bennem a kanál figyeli vergődésemet az ütéseket most visszaadja az asztal hófehér téglalapja mint nyár közepén téli pusztaság nem könyvek pecsétes lapjai a tested tanít meg lemondani rád zárul – hogy nyugodtan alhass – mint műtét után összevarrt has néznek a ráncok a falrepedések hallgat a függöny fényes négyszöge láthatatlan csomagot bontok spárgája…
Már csak úgy ölellek, mint zakó a próbababát. Formát adsz, kitöltöd az űrt, a statikussá váló lélegzetet. Halott ölelés, mondhatnám így is, becézhetnélek a hiány apoteózisaként, akár egy levegőből kimetszett szabásmintát.
Cérna nélkül a varrótű kattogása.
Úgy gondolok rád, ahogy dzsungel közepén feszül a bunkerben megbújó gerillaharcos mutatóujjában a kitartó fegyelem, az utolsó parancs kétely…
2018 márciusában szomorú újsághír lett, hogy elpusztult Sudan, az utolsó hím északi szélesszájú orrszarvú. Már csak két nőstény él, azok is idősek, így hát gyakorlatilag kipusztultnak tekintendő ez a közép-afrikai állatfajta. Nem a szélesszájú orrszarvú mint faj pusztult ki, „csak” annak egyik alfaja. Sovány vigasz, hogy a másik alfaj, a Dél-Afrikában honos déli szélesszájú orrszarvú…